Nyolcadik történet: Megszerezni könnyű...

Olybá tűnik, hogy az ember könnyen szeret meg másokat,

A szívébe zárva még akkor is, ha annak lelkét emészti a kárhozat.

S ha az a szív, fájdalommal övezett lugasba nyíló kapu a világ felé,

Akkor a hamis káprázat könnyedén fekteti virágait a lábai elé.

S mit reménynek vélt hamis ábránd csupán,

S a lélek újra adózik a fájdalom kikövezett oltárán.

Korhatár 16 

Kategória: Dráma

Kulcsok: PerselusPiton, Roxfort, Merengő, Szürke, Nagy Utazás

Jogok: Minden jog J.K.R. tulajdonát képzi!

MEGSZEREZNI KÖNNYŰ, DE NAGY UTAT TESZ MEG AZ EMBER MIRE FELEJTENI IS KÉPES

Sötét volt, minden idegszálával a körülötte duruzsoló hangokra összpontosított. Egy idegen kéz igazított a szemét takaró kötésen, majd újra csak a kísérteties neszezések hallatszottak. Megborzongott. Kiskorában nem hitt a szellemekben sem az egyéb kísértethistóriákban, később, mikor rá kellett jönnie, mégiscsak léteznek, már egyáltalán nem rémítette meg, de most, hogy itt feküdt, újra félelem uralkodott el rajta. Az ismeretlentől való félelem. Hallgatta saját nyugtalan szívdobbanásait, és próbált ellazulni. Álmában újra ott volt. Kétszer kiáltott segítségért, de hangját csak a csatorna nyirkos falai dobálták szét. Más nem hallhatta őt. Lábai felmondták a szolgálatot, s úgy ahogy volt elterült az alatta folyó bűzös lében. Rövid időn belül elvesztette az eszméletét.

●◦●      ●◦●

Hermione a Reggeli Próféta és a reggeli romjai fölött talált rá a férjére. Piton arcán mély barázdákat vájtak az elmúlt évek gondjai, fekete hajába itt-ott ősz szálak vegyültek. Rosszallóan csóválta a fejét, majd bekapta az utolsó falat vajas pirítóst, ami még a tányérján árválkodott.

– Mit írnak már megint abban a szennylapban? – huppant le az asztal mellé a nő, és hozzálátott a rég kihűlt tükörtojás maradványainak.

A férfi megrázta a fejét, majd összehajtotta az újságot.

– Semmi fontosat csak a szokásos, megyek, lenézek a gyengélkedőre, hátha felébredt már. Ha Potter esetleg visszaérne addigra arról a nagyon fontos Minisztériumi megbeszélésről, legyél szíves, üzenj – mondta aztán választ sem várva sarkon fordult és kiviharzott az ajtón.

– Harry a neve, neked is jó reggelt és igen köszönöm, hogy kérdezed, jól aludtam – morogta Hermione a becsukódó ajtónak.

A házassága romokban hevert, akárcsak az élete és az egész világ. Szomorúan nézett ki az ablakon a szürke tájra. A Roxfort sem volt már az a hely, ami kiskamaszként úgy lázba hozta.

Nem érezte az otthon melegét, sőt egyáltalán nem érzett semmit. Az olykor idegesítően tudálékos, gyöngyöző nevetésű lány már a múlté volt, egy megtört nő maradt vissza csupán, aki nem tudta hogyan tovább, ha egyáltalán akarta is a továbbot.

●◦●      ●◦●

Piton a bájitalos serlegre nézett, amit Madam Pomfrey adott a kezébe, mikor belépett a gyengélkedő szárnyas ajtaján.

– Nem segített igaz? – kérdezte, majd válaszra sem várva a férfi ágya mellé lépett.

Bonyolult pálcamozdulatokkal mormolt valamit az orra alatt, majd megcsóválta a fejét. Gondterhelten húzott közelebb egy széket, leült, majd az ölébe vett egy vaskos könyvet és tanulmányozni kezdte. Gondolatai percek alatt elkalandoztak, s a különleges és ritka növények száraz leírása hamarosan átadta magát az emlékek özönlő áradatának. Felesége arca villant fel, a közelmúlt borzalmas tragédiáival, s azokkal az eseményekkel, amik ide vezettek. Szíve minduntalan összeszorult, a veszteség fájdalma szörnyként rágta be magát a lelkébe, de kifele nem mutatott semmit. Tanítványai nem észlelhettek semmi változást, a férfi magába fordult, akárcsak felesége. A vészterhes idők Voldemort bukása után sem múltak el, a világ megrázta magát, és a súly, ami a megmentői vállára nehezedett eddig, most az egész emberiség vállát kezdte el nyomni. Mindenki tudta, hogy már semmi sem lesz a régi, hogy valami újnak a kezdete előtt állnak, de azzal csak kevesen voltak tisztában, hogy a változás ilyen lassú és izzadságos lesz. A Minisztérium új aurorjai még tíz év elteltével is halálfalók után kutattak. A Föld minden pontján akadtak túlélők, menekülők, akik kisebb nagyobb bosszúságokat okoztak az embereknek. Persze szívmelengető dolgok is történtek a világban, szerelmek születtek lágy csókokból forró vágyak, egyetlen pillantásból örök ígéretek. Piton összerándult, ahogy eszébe jutott a kislány, aki szertelen nevetéssel szaladgált az udvaron egy buborékot kergetve. A huncut ében fekete szemek, melyek mélyén örök igazságok csillogtak. Aztán arra az éjszakára, mikor az ajtóban állva sokkoltan hallgatta a hírt, felesége eszméletlenül összerogyó testének halk koppanására és a saját lábának tehetetlen mozdulatlanságára. A temetőben három új sírkő emeltetett. A harag és a fájdalom keveréke aznap még egy halálhoz vezetett, a halálfaló, aki a védtelen csoportra támadt szörnyű kínok között halt meg London egyik szűk sikátorában. De ez már nem hozhatta vissza az idős házaspárt és unokájukat. A nyaralásnak szánt utazás, végül megemészthetetlen tragédiába torkollott.

– Perselus.

Harry Potter hangja zökkentette ki az emlékezésből a férfit. Hátranézett Harry pedig tapintatosan elfordult, míg a másik letörölte az arcán végigfolyó könnycseppet.

– Csak nem idetaláltál Potter – köszörülte meg a torkát, majd felállva a férfi kezébe nyomta a könyvet. – El kell vennünk az emlékeit, máshogy már nem tudok rajta segíteni. Hacsak nem visszük el a Mungóba, ahogy már többször is javasoltam.

Harry gondterhelten nézett az ágyban fekvő férfira. Szemét és bal alkarját takaró kötésen kívül egészségesnek tűnt. Mióta rátaláltak London egyik csatornarendszerében a férfi többször magához tért majd visszaesett abba a kómaszerű állapotba, amelyben idehozták.

– Nem tehetem – morogta a férfi. – Nem vihetjük a Mungóba, addig nem, amíg ki nem derítettük, hogy hogyan került rá ez. – tépte le a kötést.

A Sötét Jegy halványan körvonalazódott ki az alkaron, Piton pedig ökölbe szorította a kezét.

– Hermionénak erről nem kell tudnia. – varázsolta vissza egyetlen pálcamozdulattal Harry a kötést. – Ha jól sejtem holnapra elkészülsz a főzettel, akkor kikérdezzük, aztán majd döntünk felőle. Addig is, nem szívesen, de azt kell mondanom, hogy jobb, ha megnézzük az emlékeit, este várlak az irodában.

Piton biccentett, majd egy utolsó égető pillantást vetetett az egyenletesen le-fel emelkedő takaróra, és kiviharzott az ajtón.

●◦●      ●◦●

Aznap este a merengő kusza gondolatok kavargását tárta fel a két férfi előtt. Az emlékek zavarosak és olykor érthetetlenek voltak, de ahogy haladtak egymás után a kirakó apró darabjai kezdtek összeállni. Az események egymást követték eszeveszett gyorsaságban, Piton szemei előtt mintha saját gyerekkora elevenedett volna fel. A kisfiú, aki magányosan rótta a játszótereket, akiben a dac és a keserűség olyan mélyen gyökeredzett, hogy a boldogságot tövestül tépte ki. Aztán egy kamaszt, aki kitört eddigi életéből és otthagyta a házat ahol eddig nevelőszüleivel élt. Egy férfi, aki messziről sem ismerte a család szót, és aki rossz társaságba keveredve végül úgy érezte, hogy megtalálta. A fájdalmas beavatási szertartás során Piton önkéntelenül is alkarjához kapott. A kép hirtelen változott egy zavarodott férfi egy holttest felett áll, remegő kezéből kihull a pálca, tekintete ködös.

– Az első gyilkosság – suttogta Piton.

Harry csendben figyelte a történéseket. A kép változott újra egy sötét szobában voltak, a szoba másik végében lévő ajtó mögött a beszélgetés annyira halk volt, hogy csak mondatfoszlányokat tudtak elkapni.

– Meg kell… a gyerek… visszajön hozzánk. Aki egyszer… az örökké…

Mire közelebb kerültek értek volna véget ért az emlék és hirtelen egy hatalmas könyvtárban találták magukat. A szőkésbarna hajú férfi halk Imperius átkot morogva a könyvtárosra irányította a pálcáját. A szemei alatt sötét árnyékok húzódtak, úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. A könyvtáros egy régi könyv fölé hajolt, majd a semmibe meredő szemmel magához intette a férfit. Piton és Harry egyszerre mozdultak a két férfi felé. A családfa szerteágazó lapján három ismerős név jelent meg. Piton döbbenten nézte a felesége nevével összekapcsolódó aranyszínű kötést és a nevet, melyet még soha életében nem hallott azelőtt: Bran William Granger.

Perselus kirántotta magát az emlékből, Harry pedig percek múlva követte őt. Mindketten gondolataikba merülve álltak a kőtál mellett, végül Harry törte meg a csendet.

– El kell mondanunk Hermionénak.

Piton izzó tekintetét a férfira kapta, majd erőteljesen megragadta a vállát.

– Nem tehetjük. Addig legalábbis nem, míg meg nem tudjuk, mit jelentett az a beszélgetés. Ki az, akit meg kell találnia, milyen gyerek, és egyáltalán mi értelme van ennek az egésznek. Ha kiderítjük, úgy érzem, véget vethetünk a halálfaló problémának. De Hermione… – A férfi maga mellé ejtette a kezét. – Ő most túl gyenge ehhez. Ha kiderül, hogy a férfi, hogy…

– Értem – bólintott Harry, majd gondterhelten visszalebegtette a merengőt a szekrénybe. – Holnap kikérdezzük, de előbb utóbb tudomást szerez róla ő is.

Piton keserűen megvonta a vállát.

– Inkább gyűlöljön meg, minthogy a Mungóba lássam legközelebb viszont.

Hermione a férfi ágya szélén ült, s figyelte annak emelkedő, majd süllyedő mellkasát. Fogalma sem volt, hogy férjének mi lehetett az a nagyon fontos megbeszélnivalója Harryvel, ami miatt kihagyta a vacsorát, de ő sem akart unatkozni, így végül sétára indult. Alig pár perccel később a gyengélkedőn kötött ki, s ösztönösen leellenőrizve a férfi állapotát, ott is maradt. Halkan maga sem tudta miért beszélni kezdett, mesélt a gyerekkoráról, a Roxfortban eltöltött időkről, a háborúról, amit megvívtak, mesélt a régi időkről, a boldog önfeledt pillanatokról, a barátairól, akikre úgy tekintett, mint a testvéreire. Egy férfiról, aki a mindene volt, a szüleiről és egy kislányról.

– Sophie… – Az ajkait suttogva hagyták el a szavak. – Sophie egészségesen jött a világra, emlékszem még, ahogy apró kezével felém integetett, miközben szája néma O-ra nyílt. Mindent megadtunk neki, az apja talán túlságosan el is kényeztetette, de mégsem volt akaratos gyerek. Gyönyörű volt, ébenfekete haja lófarokba kötette már egész pici korában…

Hermione mesélt és mesélt, mígnem a szavait elnyelték a feltörő könnyek. Egy kéz szorítását érezte a csuklóján. Elakadt a lélegzete, mikor egy ujj óvatosan végigsimított a tenyerén.

– Mesélj még róla.

A rekedt suttogás s a hang selymessége, elfeledtette Hermionéval, hogy egy teljesen ismeretlen embernek öntötte ki a szívét, szavainak csakúgy, mint könnyeinek újra szabad folyást engedett. A férfi hallgatott, s a nő egy idő után a fejét lehajtva az ágy szélére, mély nyugtalan álomba merült.

Másnap reggel a gyengélkedőre tartó Harry, egy széles fekete hátnak ütközött a sarkon befordulva. Értetlenkedve kerülte ki a szobormerev Pitont, hogy megnézze, mi zökkentette ki ennyire a professzort. A szobában már javában folyt az élet, az ágyon egy barna szemű férfi ült, akit éppen Madam Pomfreytól vett szigorú mustra alá, és aki le sem vette a szemét a mellette egy széken ülő szőkésbarna hajú nőről. Harry kérdőn nézett a javasasszonyra, aki amint meglátta őket eléjük sietett.

– Ne kérdezzenek semmit – mormolta. – Ehhez nekem nem elég kiterjedt a tudásom. Mindenesetre Mrs. Piton jó hatással van az úriember állapotára.

– A szeme? – kérdezte Harry kizökkentve Pitont is.

Madam Pomfrey elhúzta a száját.

– Még nem jöttem rá, hogy mi okozza, de valószínűleg a sérülés következménye, hogy…

– Hogy – nézett most már is Piton rá.

– Nos, nem látja a színeket, szóval mindent…

– Szürkén lát – fejezte be Piton, majd a férfira nézett.

A tekintetük összekapcsolódott s a felismerés csillant az idegen szemekben. Perselus komor arccal állta a nézést, és hirtelen minden világossá vált számára.

– Potter beszélnünk kell, most – nyomta meg az utolsó szót erőteljesen, majd kifordult a szobából.

Harry lihegve érte utol a forgószél módjára közlekedő férfit.

– Lassíts már – zihálta.

Piton körbenézett a folyosón, majd belépve a bal kézre eső üres terembe azonnal szembe fordult a másik férfival.

– Ismer minket. Tudja, ki vagyok… – mondta, miközben bűbájokat szórt ki maguk köré.

– Hogy…?

– Annak idején, mikor Dumbledore-nak kémkedtem, Voldemort egy igen bonyolult főzetet készítetett velem, egy ősi recept alapján. Azoknak a híveinek, akik megszegték az utasításait, de még a hasznára válhattak egy rövid ideig. A főzet neve Incanesco volt. A hatása lassú és kegyetlen halál volt, mert fogyasztója sosem tudta, hogy mi vár rá a végén. A főzet első hatása a szürke vakság…

Harry leült a padra és a tenyerébe temette az arcát.

– Van rá gyógymód?

Piton némán bólintott, és pergament varázsolt elő a semmiből. A recept rövid volt, de a lelőhelyek annyira szerteágazóak s a növények annyira ritkák, hogy a férfi egy percig megszólalni sem tudott.

– Rossz ember vagyok – rázta meg a fejét végül Harry.

– Én is ezt tenném. És még mindig nem sikerült elsajátítanod az okklumenciát… – húzta össze magán a talárját Piton. – Így felszámolhatjuk a halálfalókat, nincs más dolgunk, mint őt is vinni magunkkal miközben begyűjtjük a hozzávalókat. Felhívni magunkra a figyelmet.

– Csaléteknek használni Hermione öccsét…

– Akiről neki fogalma sincs. Keresik őt, ezt te is tudod Potter. A bájitalom nélkül nincs esélye életben maradni.

– Hermionénak hogy mondjuk el? – állt fel Harry megadóan.

Piton kinézett az ablakon.

– Nem ez az első alkalom, hogy hazudnom kell neki – mosolyogta keserűen. – Előkészítem a bájitalt és megtervezem az utat, te pedig készítsd fel az aurorokat. Egy hónap múlva ugyanekkor.

Harry biccentett, majd elhagyta a termet. Piton még sokáig állt az ablak mellett gondolataiba merülve.

●◦●      ●◦●

A napok gyorsan teltek, Piton a pincében az asztal fölé görnyedve töltötte minden szabad óráját, a diákok szorgalmasan körmöltek az óráján, s igyekeztek nem láb alatt lenni, mikor a sötét talár végigsuhant a kastély szövevénye és szeszélyes lépcsősorain. Hermione rengeteg időt töltött a gyengélkedőn, napi rutinná vált az órái után meglátogatni a férfit, aki örömmel beszélt vele napi gondjairól, és akinek örömmel mesélt a múltjáról, közben alig tudva meg a másikról valamit. Mégis úgy érezte, mintha évek óta ismernék egymást. Aznap az ablakpárkányon ülve talált a férfire. Kezében könyvet tartott s ujjai alatt sebesen forogtak az oldalak, szemei pedig szinte falták a sorokat. Hermione halkan köhintett mire a férfi bosszúsan emelte fel a fejét, de ráncai azonnal kisimultak mikor meglátta megzavaróját. Hermione közelebb lépett, majd szigorú tekintettel Branre nézett.

– A szürke ötven árnyalata, mugli olvasmány. – vette ki a kezéből a könyvet Hermione, majd az ágy felé kormányozta a férfit. – De mi lenne, ha inkább a gyógyulásra koncentrálnál?

– Most miért? Nem bírok állandóan feküdni és csukott szemmel a csodára várni – emelte a magasba a kezeit könyörgően a férfi, miközben hagyta magát betuszkolni az ágyba.

– Nem is ezt mondtam – igazította meg a párnát a nő, majd a könyvet összecsukva a kisszekrényre rakta. – Mellesleg nagyon ötletes választás.

Bran arcán önelégült mosoly terült szét.

– És melyik része? A tartalom, vagy csupán a cím? Vaaagy... Nem, ez a lehetőség nem állhat fent Hermione Grangernél, hogy nem olvasott egy ilyen remekművet.

Hermione arca mélyvörös színt öltött, majd zavarát gyorsan legyőzve megforgatta a szemeit.

– Vicces, vicces… – mondta, majd sarkon fordulva búcsút intett. – Majd jövök, addig is pihenj!

– Értettem doktornő – hangsúlyozta az utolsó szót ironikusan a férfi, majd magára húzta a takarót. Az álom, ami leszállt rá ismét lidérces volt. Tudta mi a feladata, mégsem volt képes megtenni… A saját nővérének a gyereke. Más megtette, s a gyűlölet elködösítette az agyát… menekülnie kellett… De megtalálták… Új feladatot kapott… Nem szúrhatja el. Jó úton halad, hisz a bizalmába férkőzött legalább egyiknek, és hamarosan útnak indulnak. Aztán eszébe jutott Hermione odaadó gondoskodása, a puha kezek, amik olyan sokszor igazították meg a feje alatt a párnát…. Ők a családja nem ez a nő… Javítania kell, amit elrontott. A férfit akarják… Átadja nekik, és újra egy család lesznek. A halálfalók.

Kiizzadva ült fel az ágyon, s átkozta a lelkiismeretét, amiért nem hagyja nyugodni. Beleüvöltött a sötét, hideg éjszakába, majd visszahanyatlott.

A szobára csend telepedett s Bran nem sokkal később már újra az igazak álmát aludta. Az ajtó halkan megnyikordult s valaki csendes léptekkel átsuhant a szobán. Az idegen ujjai a könyv borítójára simultak, majd cseppnyi bizonytalankodás után, rákulcsolódtak...

A gyertyák aznap este csontig égtek a pince feletti kis hálószobában. S a nő fantáziájában egyre pajzánabb és pajzánabb gondolatok kergették egymást. A szürke ötven árnyalata magához láncolta, mindkét értelemben...

Másnap Hermione éppen jegyzeteit szedte össze az asztalról, mikor egy bagoly repült be a nyitott ablakon. A nő kíváncsian fejtette le a küldeményt, mire a madár barátságosan megcsipkedte a kezét és a bagolyház irányába vette az útját. Hermione sokáig forgatta az ujjai között az apró dobozt, majd egyetlen határozott mozdulattal feltépte. Egy fiola csúszott ki belőle egy levél kíséretében. Kihajtogatta a pergament és hangosan olvasni kezdett:

Kedves Hermione,

El sem tudod képzelni, mennyire unatkozom, alig várom, hogy meglátogass. Tudom mennyire elfoglalt vagy, így nagyon hálás vagyok, hogy ennyi időt rám szánsz. Egy ideje el akartam mondani valamit, de sosem volt hozzá elég bátorságom. Most sincs még, ezért döntöttem úgy, hogy Harry segítségét kérve emlék formájában próbálom megmutatni. Remélem, nem rémítelek meg azzal, amit majd látni fogsz, és nem leszel mérges, amiért ilyen későn vallottam csak be. Ha úgy gondolod, nyugodtan osztd meg a férjeddel a dolgot, többé már nem titok, Harry már tud róla. Remélem, nemsokára találkozunk.

Ölel:

Bran

Zavarodottság és kíváncsiság lett úrrá Hermionén, miközben az irodájába menet újra és újra elolvasta a levelet. Fogalma sem volt róla, hogy mit akar a férfi megmutatni neki, hogy mi az, amit, nem mert elmondani. Össze volt zavarodva. Teljesen.

Pár perccel később viszont már a merengő szélének támaszkodva próbált úrrá lenni az újonnan jött érzésein. A felismerés hideg zuhanyként érte, mégis elképesztő boldogsággal töltötte el. Van egy féltestvére, egy házasságon kívül született Granger, és itt fekszik a gyengélkedőn. Van egy öccse! A boldogságot azon nyomban felváltotta a mindent elsöprő aggodalom és a gyanakvás ártó szelleme. Az emlék meg volt manipulálva…

●◦●      ●◦●

Piton a fiolák között kutatott a polcon, mikor felesége belépett a nappaliba. Az orgonaillat, ami azonnal megcsapta kifinomult szaglószervét egy pillanatra elvonta a figyelmét a tevékenységről, amit fojtatott. Lehunyt szemmel vívódott, miközben Hermione letelepedett a szemközti kanapéra és kedvenc időtöltésének hódolt, vagyis olvasni kezdett. A csend nehézzé vált és Perselusnak fogalma sem volt hogyan törhetné meg, így hát fojtatta, amit félbeszakított. A kanapé felől alig hallható kis sóhaj szállt az égnek. A könyv pedig olvasatlanul, magányosan hullt a kinyitója ölébe...

– Mondanom kell valamit, vagyis inkább mutatnom.

Piton lassan fordult meg, arcán nyoma sem volt semmi érzelemnek, de lelkében vad vihar dúlt. Felvonta a szemöldökét, mikor a nő felállt, s a kezét nyújtotta felé, de szó nélkül összefűzte az ujjaikat és követte. Az apró iroda asztalán a merengőben kavarogtak az emlékek, Hermione mélyen a férfi szemeibe nézett s valami angyali földöntúli boldogság sugárzott az arcáról. A férfi ajkai megrándultak, majd belemerítette az arcát. Ismerős helyek, ismerős arcok, mégis egy teljesen más megvilágításban. A manipuláció nyomai okosan el voltak rejtve, de a gyakorlott szemek hamar felfedezték. Bran és családfás könyv még sokáig lebegett egy kifeszített képben.

Aztán az emlék hirtelen változott, Hermione alakja tűnt fel, ahogy a merengő felé

hajol, arcán a felismerés visszavonhatatlan jele, a boldogság és az aggodalom okozta ráncokkal a homlokán. A férfi felkavarodó érzésekkel nézte az emlékképbeli nőt. Szülei és gyermekük halál óta nem látott ilyen mosolyt felesége arcán. Egy suttogás és egy örömmel lerebegett mondat – az öcsém – majd az emlék megszakadt

Hermione várakozva nézett férjére, mikor az kiemelte a fejét a kőtálból. A lemenő nap sugarai aranyló fénybe vonták a férfi arcát, ajka lassú szívmegállító mosolyra húzódott. Előremozdult és mélyen a felesége szemébe nézett. Hermione lehunyta a szemét. Még jól emlékezett arra a napra, mikor Perselus bevallotta neki az érzéseit, mikor mély baritonhangján eleinte esetlenül, mint egy izgatott kisgyerek megkérte a kezét, majd később határozottan kimondta az Igent. Tudta, mikor kezdett a hatása alá kerülni, s minden múló pillanattal csak egyre jobban beleszeretett. Aztán jött a hír, szülei és gyermeke halálfaló támadás áldozatai lettek. Sosem tértek vissza az izgatottan várt álomútról. Hermione világa a feje tetejére állt, sosem hitte volna, hogy az élete egy sablonos rémálommá változik. Azóta a kapcsolatuk mindennek volt mondható, csak bensőségesnek nem, s a nőnek fogalma sem volt, mikor látta utoljára mosolyogni a másikat. A férfi nyelve végighaladt a nyakán lüktető ér mentén, teste elgyengült, mikor az magához húzta, karjai automatikusan a nyaka köré fonódtak s belesimult az ölelésébe.

Perselus arca percek alatt megváltozott, ahogy a nő már nem láthatta azt.  A kezdeti vágyat átvette a gondterhelt gondolat, most először gondolt bele igazán, hogy mit is terveznek Potterrel.

●◦●      ●◦●

Az egy hónap gyorsan lepergett, az újdonsült testvérek sülve–főve együtt voltak, az összhang tagadhatatlan volt kettejük között. Bran Harry egyre inkább Harry bizalmába férkőzött, mindenkit levett a lábáról férfias kiállásával és kedvességével. Egyedül Piton nézett rá folyton gyanakodva. Nem ment ki a fejéből a megfejtetlen emlék, azonban felesége láthatóan kezdte visszanyerni régi vidám önmagát, így csak a háttérbe húzódva figyelte a másik férfi minden mozdulatát. A terv, ami a lelkiismeretét nyomta az indulás napján, kétszeresen kínozta. Felesége elé állt és felvázolta az utazásról készített tervet, majd ahogy Harryvel megbeszélték csak úgy mellékesen elejtette, hogy Brannek is velük kell jönnie…

– Jönnie kell velünk...!

Bran az ajtó mögül kihallatszó heves szóváltásból próbált elcsípni pár mondatot, mikor valaki hirtelen rántással széthúzta a paraván függönyét. A férfi ijedten ugrott hátra az ágyban.

– Nem szép dolog hallgatózni – tűnt elő hirtelen a semmiből Harry, majd a talárja zsebébe gyűrt valamit.

– Mondja ezt az, aki láthatatlanná tévő köpeny alatt lopózik be a gyengélkedőre – ráncolta össze a homlokát tetetett bosszúsággal Bran.

Harry egy széket húzott az ágy mellé, majd letelepedett rá.

– Úgy érzékelem Hermione elég alaposan belevezetett a múltunkba.

A férfi vigyorogva megvonta a vállát.

– Tudod rengeteg szabadidőm volt, neki meg rengeteg sztorija, ennyire egyszerű a dolog. De ne menjünk bele, mi ez a lármázás odakint?

Harry egy pergamentekercset vett elő a talárjából, majd kihajtva a férfi elé tolta. Egy rajz bontakozott ki Will szemei előtt, egy virágról, ami az árnyalatokból ítélve valami mély színben pompázott. Mellette egy latin név és két helységnév volt felsorolva, melyeket Will, csak hallomásból ismert.

– Ez a gyógyulásod kulcsa – adott magyarázatot Harry a kimondatlan kérdésre. – A caligo Afrikában és Európában is őshonos virág, melynek egy cseppnyi nedve szükséges a Perselus által feltalált bájitalhoz. Hermione és Ő már bepakolt, készen állnak az indulásra, csak közbejött pár bökkenő. A nedv kábé öt másodperc alatt elveszti minden hatását, tehát ott kell lenned, mikor megtalálják.

– És ezzel mi a baj? Már jól vagyok.

Harry megcsóválta a fejét, közben remélte, hogy elég meggyőző az alakítása, az elejtett morzsák pedig végül a tökéletesnek gondolt csapdához vezetnek.

– Fogjuk rá. De mindez nem elég, a két kijelölt hely közül az egyik egy potenciális halálfaló rejtekhely közelében van, amit már évek óta próbálunk felkutatni. Bármelyikünk jelenik meg ott, az arcunk fémjelzi a múltat. Csapatot pedig nincs engedélyem bevinni az ország területére, szóval kockázatos mulatság.

– Viszont a gyógyulásom és valószínűleg az életben maradásom egyetlen esélye, ha jól sejtem. – harapta be a száját a férfi, miközben a gondolatok ide–oda cikáztak a fejében, az információkat. – Én...

A mondatot a beviharzó Hermione szakította félbe.

– Szia Bran, Harry – biccentett. – Perselus és én, úgy döntöttünk...

– Egyedül megyek – vágott a szavába a férfi. – Nem hagyom, hogy bárki kockára tegye miattam az életét.

– Nos, lássuk csak – kapcsolódott be a beszélgetésbe a nemrég belépő fekete hajú férfi. – Ha jól értelmezem, Ön egyedül akar elmenni egy ismeretlen országba, méghozzá annak olyan tartományába, ahol elterjedt hír, hogy a történelem egyik legsötétebb varázslójának elvakultan hűséges szolgálói rejtőzne, úgy hogy a pálcája nincs a birtokában. De Maga, maga majd szépen besétál, megkeres egy virágot, amit még soha életében nem látott, és felismeri annak vérvörös árnyalatát és kékben játszó szárát, mert úgy a színek mostanság az erősségei…

– Ennél jobban nem tudtál volna célba találni? – nézett rá Harry fejcsóválva. – Ezt finomabban is lehetett volna.

– Nem, teljesen igaza van – rázta meg a fejét Will, miközben alig bírta visszafojtani, kitörni készülő megkönnyebbülését. – Egy magatehetetlen alak vagyok, nélkületek semmi esélyem. Lehet, az lenne a legjobb, ha elfogadnám és...

Hermione a férfi ágyához lépett. Szemében olyan vad elszántság égett, amitől Brannek összeszorult a gyomra.

– Ne merészeld feladni. Most már ne... – suttogta. – Nem élném túl, ha elveszítenélek.

●◦●      ●◦●

Másnap négyen állták körbe a Szárnyas Vadkan egyik szobájában az elvarázsolt konzervdobozt.

– Még két perc – emelte fel a pálcás kezét könnyedén Harry. – Készüljetek.

Négy ujj érintette meg a rozsdás tárgyat, ami nemsokára kék izzásba kezdett. Bran erős rántást érzett a gyomrában, majd forogni kezdett körülötte a világ. Alig maradt ideje észhez térni máris a kemény földbe vágódott. Felszisszent, ahogy megérezte a térdébe fúródó apró kavicsokat.

– Minden rendben? – érezte meg Hermione lágy érintését a vállán. – Mindenkivel megesik néha, Harryvel gyakrabban is.

Az említett kinyújtotta a nyelvét majd vigyorogva feltápászkodott és leporolta a térdét.

– A Namib – sivatag – nézett körbe Hermione, végigmutatva pálcás kezével az előttük elnyúló homoktengeren. – Úgy hiszem, hosszú és fárasztó túrának nézünk elébe.

Harry megvárta, míg a csapat megindul majd megindította patrónusát London legnagyobb központi auror állomása felé. A készenlétük megkezdődött.

– Azon tűnődtem – lépett át egy nagyobb méretű sziklát Bran, mikor már majdnem három órája rótták a köröket. – Hogy a mogyoróbarna vagy a tejkaramella színeiben játszik-e a hajad. Próbáltalak magam elé képzelni, de nem sokra jutottam.

Hermione aki eddig szorosan Piton nyomában lépkedett tekintetét szigorúan a földre szegezve, s szemeivel a földön elnyúló aljnövényzetben kutatva most felpillantott.

– Miért? Ennyire elképzelhetetlen?

Bran megrázta a fejét, majd keserűen elmosolyodott.

– Dehogy, csak...

– Csak? – vonta fel a szemöldökét a nő.

– Csak lassan már arra sem emlékszem milyen az ég kékje, vagy a fű zöldje. Nemhogy az árnyalatokra.

Hermione megtorpant majd vigasztalóan a férfi karjára tette a kezét.

– Perselus, Harry – szólt előre. – Ha nem bánjátok, leülünk pihenni egy szusszanásnyi időre, majd követünk titeket.

Harry beleegyezően biccentett, a fekete hajú férfi pedig egy darabig szúrós szemmel méregette a másikat, majd megvonta a vállát és folytatta az útját.

– De semmi szükség rá – tiltakozott a férfi, mikor a nő a földre húzta és törökülésben elhelyezkedett mellette. – Nem fáradtam el.

Hermione csendre intette, majd a férfi keze után nyúlva azt felfelé fordítva beleöntött egy pár csepp vizet a kulacsából. Bran értetlenül meredt a nőre, aki viszont jelentőségteljesen a tenyerén megülő cseppekre bökött.

– Nos?

Bran a tenyere halványszürke színétől eltérő sötétebb árnyalatban játszó kis foltra nézett.

Egy pillanatra borzongás futott át a testén és önkéntelenül is lehunyta a szemét. Emlékek sokasága rohanta meg az agyát, s tenyere szorosan összezáródott. Érezte, ahogy a vízcseppek végigperegnek az ujjai között, hallotta a sirályok hangos rikácsolását, s a levegő megtelt súlyos párás napsütötte tengerillattal. A végtelen kékség magába zárta. Szaggatott sóhajjal szakadt fel a benntartott levegő a tüdejéből, mikor kinyitotta a szemét.

– Köszönöm – mást nem bírt mondani, miközben lelkiismerete újra döngetni kezdte az ajtókat.

A nő csak biccentett, majd kezét nyújtva felsegítette a földről.

– Csak sose hagyd, hogy minden szürkévé váljon itt is – húzta mosolyra a száját, miközben a szívére bökött. – Kell, hogy...

– Hogy építsek egy színes világot – bólintott most már Bran is mosolyogva. – Sosem felejtem el.

– Akkor jó – köszörülte meg a torkát a nő, majd a szeme elé emelve a kezét a távolba tekintett. – Ideje indulnunk, még nagy út vár ránk.

Órák óta járták a fennsíkot, de eredménytelenül, Harry és Piton egymás után szórták a különféle tájoló és kereső bűbájokat, de az est hamar leszállt. A fáradt kis csapat hamar felállította a sátrat, s mire a nap átbukott a távolban hosszan elnyúló hegyormon, már mindannyian a kis tábori asztalt körülülve fogyasztották el a Hermione által elkészített vacsorájukat. Harry és Perselus ideges pillantásokat vetettek egymásra, Bran pedig levesébe mélyedve figyelte a többieket, miközben agya folyamatosan kattogott. Hermione volt az első, akin úrrá lett a fáradtság, így csókot nyomva egyenként a három férfi homlokára elindult a "lakrésze" felé. Bran hosszan nézett utána, miközben gyomrában felkavarodott az étel.

– Kimegyek kicsit sétálni – morogta, majd a maradékot a mosogatóba téve elhagyta a sátrat.

Harry jelentőségteljes pillantást vetett Pitonra, mire az bosszúsan megforgatta a szemét és követte a távozót. A nyári éjszaka nyugalmát csak a szél játéka zavarta meg, ahogy kacagva végigszáguldott a homok apró szemcséi felett, bele-belekapva az elszórtan az ég felé meredező fűcsomókba. Bran sejtette, hogy valaki utána jön, mégis bosszúsan konstatálta, amikor Piton leült nem messze tőle, hátát a sátorlapnak támasztva. A férfi varázspálcájával a homokra bökött, mire az tölcsér formájába emelkedni kezdett felfelé a csillagos ég felé, majd tőlük nem messze lezuhant. Bran megvakarta az állát, majd Piton felé fordult.

– Kérdezhetek valamit?

A férfi ráemelte éjfekete szemét, majd kurtán biccentett.

– Tudod, ki vagyok, tudom, hogy láttad az emlékeim és azt is jól tudom, hogy nem bízol bennem.

Perselus kiegyenesedett és ujjai szorosabbra vették a fogást a pálcáján.

– Csak azt nem tudom, hogy mitől félsz valójában Perselus – állt fel a férfi. – Nincs pálcám, teljesen védtelen vagyok, és haldoklom. Az egyetlen esélyem van. Ti.

Piton felegyenesedett és közelebb lépett a másikhoz.

– Én sosem féltem. Habár nagyon hasonló volt a gyerekkorunk és az első tévedéseink, én mégis megtaláltam a helyes utat. De vajon ez rólad is elmondható?

Bran pislogás nélkül állta a másik vesébe hatoló pillantását. Sokáig álltak így, szinte majdhogynem egymásnak feszülve, míg végül Piton szakította meg szemkontaktust.

– Csak remélni tudom, hogy Hermione nem fog sérülni – fordult a sátor felé, majd még hátranézve hozzátette. – A család szó nem egyenlő ezzel – húzta fel a talárja ujját. – Ezt a saját bőrömön tanultam meg.

Bran válla abban a pillanatban roskadt meg, mikor Piton felhajtotta a ponyvát és eltűnt a sátor belsejében. Minden, amiben eddig hitt, most a homokba hullott, mint egy állarc, mely talán sosem volt valódi. A férfi, hangos sóhaja, még sokáig visszhangzott az éjszakában, még akkor is, mikor a fekete holló a lábához gyűrűzött levéllel, beleveszett a sötétségbe.

●◦●      ●◦●

Hermione lágy érintésre ébredt reggel, macska módjára kinyújtózott, majd mosolyogva közelebb húzódott a simogató kézhez. Annyira más volt ez a hónap, mintha a testvére visszahozott volna valamit az életébe, valamit, ami régóta hiányzott.

– Kicsim kelni kéne – mormolta a fülébe Perselus a rég hallott mondatot.

– Mi lenne, ha még egy percre visszabújnál mellém? – fordult meg Hermione és álomittas pillantást vetett férjére.

Perselus nagyot nyelt és érezte, ahogy a régi tűz végigszáguld a testén, s a gerince tövéből megindul egy sokat sejtető kéjes bizsergés. Egy óvatos mozdulattal arrébb tolta a nőt az ágyon, majd végignyúlt mellette. Ajkaik azonnal egymáséra találtak, a nő lába a férfi csípője köré fonódott. A pillanat varázsa azonnal megtört, mikor Hermionére hirtelen rátört a hányinger. Felpattant, majd szabadkozó pillantást vetett férjére és szájára tapasztott szájjal kirohant a sátorból. A reggeliző asztal mellől Harry és Bran kérdőn nézett a nő után. Piton viharzott át a sátron, útközben leverve a kisszekrényre helyezett pergameneket. Harry fejcsóválva nézett a fura páros után, majd Branre emelte tekintetét. A másik férfi láthatóan nem volt túl jó állapotban. Szemei alatt sötét karikák ültek, ajkai egyenes vonalként húzódtak, miközben csak turkálta az ételt. Harry tudta, hogy nagy utat tett meg idáig, ami nem mérföldekben mérhető, hanem az évek során elszenvedett sérülésekben. Ki tudta volna jobban a férfinél, hogy a lélek milyen törékeny kényes dolog. És most, hogy elnézte ezt a férfit, most hogy látta belül őt is emészti valami, elgondolkozott, hogy talán a háború túl bizalmatlanná tette. Hogy az, amit elterveztek, hogy csalétekként használják a férfit, egy hangyányit sem különbözik attól, amit annyira megvetett, s ami ellen egész életében küzdött. Töprengéséből a visszatérő páros zökkentette ki. Hermione kissé sápadtan, de már határozottan jobban festett.

– Azt hiszem lehetett valami a tegnapi ételbe – ült le Harry mellé, majd Branre kacsintott. – Mi ez a lehangoltság? Rosszabbul vagy? – komorult el hirtelen az arca.

Bran elrendezve vonásait rámosolygott a lányra és megszorította a kezét.

– Semmi gond, tényleg, csak rosszul aludtam ennyi az egész. Merre tovább?

Hermione egy darabig még fürkészte testvére arcát, majd pálcájával intve magához hívta a szanaszét szóródott papírokat.

– Nos, egyetlen esélyünk maradt – hordozta végig szemét a térképen, majd egy apró pontra bökött. – Albánia.

Harry és Perselus a két beszélgető feje fölött jelentős pillantást váltott. A megváltozott úti célról percek múlva már tudtak Londonban. Ronald Weasley idegesen tépkedte az immár galacsinná gyúrt pergament, miközben fel alá járkált az aurorokkal zsúfolásig megtelt helyiségben.

– Miért Albánia? Miért nem lehetne valami kevésbé hátborzongató hely? – torpant meg a kályha előtt.

– És miért pont pókokat, miért nem követhetnénk pillangókat?

– Roppant humoros – perdült meg Ron, majd karjaiba zárta a belépő nőt.

Ginny aggódva nézett fel bátyjára, aki szintén nyugtalan pillantást vetett rá, de végül csak megrázta a fejét.

– Minden rendben lesz, a terv szerint. Remélem...

●◦●      ●◦●

A Dinári–hegység ormai fenyegető óriásként tornyosultak a négy utazó fölé. Bran ideges pillantást vetett az erdővel borított hegyoldalra, majd összehúzta magán a talárt. Lassan indultak meg az ösvényen, amit sok száz évvel azelőtt kezdtek el kitaposni. Hermione haladt elöl, mögötte szorosan Piton, aki ahelyett, hogy a mellettük lévő aljnövényzetet tanulmányozta volna, minduntalan körbe-körbe tekintett. Bran éppen elkapta az egyik ilyen pillantását…

És hirtelen minden világossá vált számára. Ez az egész "kirándulás", az indokok, a tervezgetés.

Azt hitte ő tervezett meg mindent tökéletesen. Hogy védtelenül idehozza a férfit, a kezükre adja, ezzel megbocsájtást nyerve. Ráadásnak tálcán kínálja nekik Harry Pottert, a kis Túlélőt.

De ők előtte jártak, igaz csak pár lépéssel. Megtorpant, mire Harry hanyatt vágódott mögötte.

– Hé, haver – tápászkodott fel a szemüvegét megigazítva. – Legközelebb jelezd, ha meg akarsz állni, villám alakú sebhelyem már van, de kavics alakúval a nemesebbik felemen már nem tudok mit kezdeni.

– Meg kell állnunk – eresztette el a füle mellett a vicces megjegyzést Bran. – Én...

Hermione jelent meg, aki már jócskán előttük járt bent az erdőben.

– Valami baj van? – lépett oda öccséhez.

– El kell tűnnünk innen. – ragadta meg a kezét. – Kérlek, gyere velem.

Piton pálcás keze azonnal mozdult s a hátráltató átok a legközelebbi fának csapta a férfit.

– Perselus, ez... – kezdte Hermione, de a Harry pálcájából előtörő kötöző-bűbáj elhallgatatta.

– Hívd a többieket – morogta Piton, mire Harry pálcájából előtört a szarvas patrónus.

– Mi folyik itt? – csattant fel Hermione, mikor a két férfi egyszerre indult meg az ájult Bran felé.

– Sajnálom, ezt nem így kellett volna megtudnod – nézett rá Piton, majd felgyűrte Bran ingjének az ujját.

Hermione előtt megpördült a világ, szeme előtt összefolytak a színek, szíve a fülében ostromolta a dobhártyáját. Ugyanabban a pillanatban az ösvény megelevenedett a fák, a sziklák "megmozdultak" a világ pedig a feje tetejére állt.

– Mi a... –káromkodta el magát Harry, miközben ide–oda forogva próbált rájönni merről jöttek. – Ronék mindjárt itt lesznek. Nincs ok a pánikra.

Piton aki éppen Hermionét kaparta össze, most megrökönyödve nézett a férfira.

– Potter térj már észhez, ez csapda. Előre eltervezték. Tudták, hogy jövünk, szerinted annyira amatőrök, hogy nem vágják el a szálakat? Senki sem fog ránk találni.

Halk nyöszörgés hallatszott a fa alól, mire mind a ketten odakapták a fejüket.

– Igaza van Harry, nincs esélyetek.

– Bran? – Hermione hangja alig volt több halk sóhajnál, mégis mindenki kristálytisztán hallotta. – Miért?

A férfi feljebb tornászta magát ám a gúzs, amibe Harry kötötte nem sok teret adott neki.

– Te ezt nem értheted Hermione. Nekem ők a családom. Vissza kell nyernem a bizalmukat, de te, téged megkímélnek miattam. Perselust sem ölik meg, még mindig nem értitek, kell nekik.

Piton megragadta a férfit és talpra rántotta.

– Mire kellek én nekik?

– Te vagy az áruló – sziszegte az eddig fenntartott állarcát ledobva Bran. – Mégis szükségünk van rád. Te vagy az egyetlen, aki érdemes a Sötét Nagyúr helyének betöltésére. Ők a te testvéreid is, nem vetkőzheted le azt, aki vagy, ott viseled mindörökre magadon a hűséged jeléül.

Perselus annyira közel hajolt Bran arcához, hogy a lehelete csiklandozta másik orrát.

– Nekem Hermione a családom... Ostoba vagy, ha azt hiszed visszahozható egy rég halott rend, amelyet mindenki gyűlöl. Most pedig visszahívod az embereid, mert ha nem garantálom a vérfürdőt.

Bran örömtelen nevetést hallatott, amitől Hermionét kirázta a hideg.

– Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagy, hogy fenyegetőzz – nézett körbe.

A fák árnyékából csuklyás alakok tucatjai bukkantak elő. Harry és Perselus egyszerre mozdult Hermione felé, ugyanebben a pillanatban a Brant fogva tartó kötél funkcióját vesztve hullott a fűbe.

– Nagyszerű munka volt fiú – a hang gúnyosan és ismerősen csengett. – Az első jutalmad.

Egy görnyedt hátú öregember lépett elő, fején hátravetette a csuklyát és Bran felé nyújtott egy apró fiolát. A férfi mohón lehúzta a vöröses színben játszó löttyöt, majd gyanakodva összehúzta a szemét.

– Még mindig szürkén látok.

Az öregember visszalépett a körbe, majd mély reszelős hangon megszólalt:

– Milyen oktalan és türelmetlen a fiatalság, s mennyi kínja származik belőle – erős köhögés rázta meg az öreg varázslót. – A szer egy óra múlva fejti ki hatását, de a szervezeted már elkezdte feldolgozni.

– Vedd el a pálcájukat – szólt a türelmetlen utasítás, mire Harry előremozdult.

– Gyávaság arctalanul szembenézni az ellenféllel, de nem is vártam tőled mást – vicsorogta. – Malfoy.

A csuklyás alakok egyszerre mozdultak a férfi felé, aki pálcáját az előtte szóló mellkasának szegezte.

– Egy rossz mozdulat – sziszegte Harry. – Ne légy ostobább, mint amilyen vagy Lucius. Voldemort meghalt. Vége. Te voltál az első, aki elmenekült, mikor a bukása már előrelátható volt.

– Elmentem, hogy mentsem a tanait, hogy továbbvigyem, hogy új családot találjanak az olyan árva fiúk, mint Bran, vagy te Perselus – hajtotta hátra csuklyáját a férfi.

Piton undorodva húzta el a száját.

– Ezzel áltatod magad Lucius? Hát nem veszed észre, hogy még magadnak is hazudsz? Mégis milyen család az, ahol kényszerítik a gyilkosságra az új belépőket?

– Olyan, aminek egykor te is a tagja voltál. De látom már tévedtem, nem vagy méltó az adományra, áruló. 

Lucius szavai visszhangot vertek a közeli sziklákon. Harry egyetlen pillantása elég volt, egyszerre mozdultak, pálcáikkal egymás után kezdték el szórni nonverbálisan a kábító és a hátráltató átkokat. Piton megragadta a könyökénél fogva a még mindig sokkos állapotban lévő

Hermionét, miközben Egy tucat védőpajzsot húzott maguk köré. Hamar kitörtek a körből, ám tudták, hogy a túlerő hamar legyűrné őket. A barlang szája vészjóslóan tátogott, mikor Harry a fejük felett elsuhanó átkoktól görnyedten bevezette Pitont és Hermionét. Perselus azonnal rábízta a lassan magához térő Hermionét és megfordulva a pálcájával bonyolult köröket kezdett el leírni a levegőben. A magukhoz térő halálfalók dühös üvöltéssel kezdtek el rohanni a kis csapat felé, ám ahogy a barlang bejáratához tértek egyenként estek hanyatt. Harry, aki már felkészült a harcra, értetlenül nézte, ahogy a csuklyások mintha falba ütköztek volna fogták a fejüket.

– Ez egy darabig feltartja őket – morogta Piton, majd Hermionéra nézett. – Jól vagy kicsim?

Hermione megrázta a fejét, de a szemében vad elszántság égett.

– Hogy titkolhattátok el előlem?

Piton felemelte a kezét aztán maga mellé ejtette. Hermione farkasszemet nézett vele, Harry pedig idegesen nézett hol a párra, hol a védőpajzsot ostromló fekete tömegre.

– Hagytad, hogy megszeressem. Ezt sosem bocsájtom meg neked – suttogta a nő, majd megindult a pajzs felé. – Harry, háromig számolok, feloldom a hoppanálási térre vetett bűbájt, addig Perselus megszakítja a védőpajzsot. A meglepetés ereje mellettünk van, de így sem lesz több időnk pár percnél. Hozd ide Ront és a többieket. Tegyünk pontot a végére.

Harry kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Hermione pillantása beléfojtotta a szót. Tudta, hogy csak így van esélye, mégis, mikor a nő neki kezdett a varázslatnak a gyomra duplaszaltót dobott. Piton felemelt pálcával hirtelen megszüntette a pajzsot, majd bólintott a férfi felé. Hangos pukkanás és a halálfalók értetlen és elképedt arckifejezése egy pillanat erejéig elég volt, hogy Hermione és Piton egymás mellett vállat vállnak vetve elkezdjék szórni az átkokat.

Harry idegesen pillantott körbe a termen, pálcáját a torkának szegezve elmormolt egy Sonorust.

– Figyelem, mindenki kapaszkodjon össze – zengte be a hangja a termet. – Pálcákat készenlétbe, tűzharcba kerülünk rögtön, ahogy megérkezünk.

Ron és Ginny vörös kobakja tűnt fel a megbolydult tömegből, az utóbbi gyors csókot nyomott Harry szájára.

– Mi történt?  – lihegte Ron, miközben már össze is kapaszkodott a mellette lévő szőke hajú aurornövendékkel.

– Semmi jó – sötétült el a tekintete Harrynek. – Induljunk.

●◦●      ●◦●

Hermione éppen egy felé suhanó zöld átok elől hajolt el, mikor az aurorok ellepték a barlang előtti terültet. A hatalmas kavarodásból és az össze – visszarepdeső átkokból alig tudta kivenni Perselus és Bran egymással küzdő alakját. Mikor végre kiszúrta őket és elindult volna feléjük egy durva kéz ragadta meg a hajánál fogva és penderítette el a másik irányba. A fájdalomtól könnybe lábadt szemmel pattant fel a földről szembefordulva ellenfelével.

– Malfoy – sziszegte, miközben kisöpörte a szemébe eső tincset.

– Granger – hajolt meg előtte gúnyosan a szőke hajú férfi. – Mióta várok erre a pillanatra.

– Nem siettettem volna a saját halálom – szűkült össze a szeme a nőnek és megindult a férfi felé.

– Na, csak ne olyan hevesen – emelte fel a pálcát tartó kezét Malfoy, miközben szája gonosz mosolyra húzódott, egy percre kizökkentve Hermionét. – Nem hiszem el, hogy nincs kérdésed. Mit szólnál, ha kiderülne, hogy a lányod és a szüleid halála kapcsolatba hozható a drága kisöcséd nevével? Mit szólnál, ha elmesélném, hogyan kereste ki az ifjú Granger a családfáját, s hogyan döbbent végül rá, hogy az áldozat, akit meg kell ölnie az nem más, mint a tulajdon nővérének a kislánya?

Hermione szívébe, mintha kést szúrtak volna, hirtelen minden értelmet nyert, a másik férfi bűntudattól csillogó tekintete, mikor Hermione történeteit hallgatta, a módosított emlék, valamint férje titkolózása. A fájdalom hatalmas erővel öntötte el tudatát, de ugyanakkor erőt is adott neki. Felemelt pálcás kezével Malfoyra bökött, mire az a levegőbe emelkedve nekicsapódott egy közeli sziklának.

– Állj fel! – kiáltotta, miközben újra felé irányított a pálcát. – Crucio!

Lucius éppen hogy csak ki tudott térni a kínzóátok elől. A csata mely körülöttük folyt hirtelen megszűnt, a legtöbb halálfaló már lefegyverezve vagy ájultan feküdt a fűben, az aurorok pedig a sebesülteket látták el. Ron és Harry szemei a két még küzdő páros között cikáztak. Bran és Piton vicsorogva feszültek egymásnak, míg Hermione láthatón győzelemre állt saját párbajában. Harry hosszú léptekkel indult meg Perselus felé, de alig tett meg pár lépést, mikor a semmiből újabb halálfalók bukkantak fel.

A szikla mögül küldött átok mellkason találta a Malfoy felé magasodó Hermionét, aki az erejétől hanyatt esett. Ron egyetlen pálcaintéssel leterítette a támadót, de addigra már megtörtént a baj, a lányt hat fekete ruhás halálfaló vette körül, pálcáikat egyenesen a nő szívére szegezve.

Piton hallotta a rémült kiáltásokat, de már későn kapta oda a fejét. Gyomra azonnal ökölnyivé zsugorodott, amikor meglátta feleségét, vérző homlokkal a halálfalók gyűrűjében. Branre nézett, majd, mikor az kétségbeesett pillantást vetett rá, bólintott egyet. A két férfi egyszerre mozdult a csoportosulás felé, tudták, elásva a csatabárdot, hiszen Hermionéról volt szó. A feleségről és a nővérről, az egyetlen emberről, aki ezt a két férfit összekapcsolta, s aki mindkettőnek sokat jelentett. Bran magának sem vallotta be, de szinte a mindent.

Hermione zihálva meredt a rámeredő pálcákra, majd leeresztette a sajátját. Furcsa megnyugvás töltötte meg a lelkét, miközben az ütés hatására összefolyt előtte a táj. Tudata utolsó rezzenésével, még észlelte, ahogy két férfi közeledik felé, átkok suhannak el mellette, majd valaki elé áll testével felfogva a varázslatot. Majd minden elsötétült…

●◦●      ●◦●

A temetés csendben zajlott. Az a gyászoló emberek fejet hajtva tisztelegtek a halott férfi sírköve előtt, majd az emberek szállingózni kezdtek. Hermione alakját aranykeretbe foglalta a lemenő Nap fénye, ahogy szótlanul a sírkőre helyezte a virágot. Még egy percig nézte a hideg gránitot, majd hátat fordítva elindult a széksorok között, vissza a kastély irányába. Az Tiltott Rengeteg fái mozdulatlanul állták az itt-ott beléjük kapó szellőt, s büszke koronáik közül lágy füttykoncert vitt a szél a nő felé. Nehéz szívvel nézett vissza a síremlékre, majd egyetlen pálcamozdulattal becsukta maga után a Roxfort tölgyfaajtaját. Léptei visszhangot vertek a kastély ódon falai között, a Nagyterem felől izgatott moraj hallatszott, a beosztási ceremónia kezdetét vette. Az élet ment tovább, és ahogy a gyengélkedő felé haladt agyát emlékképek árasztották el. Fülében újra felcsendültek a férfi utolsó szavai: „Nem tettem meg.” A gyengélkedő ajtaját halkan nyitotta ki, de feleslegesen, mert a férfi már felöltözve várt rá.

Ahogy ott állt az ablak előtt, távolba meredő komor tekintettel, olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt, olyannak, aki a lelke mélyén mindig magányos. Hermione halkan megköszörülte a torkát, mire a férfi összerezzent és megfordult. Az arcát keretező fekete tincsek most is kissé elhanyagoltan hullott alá.

– Indulnom kell.

A férfi egy darabig csak nézte a nőt, megtört tekintete mérhetetlen fájdalomról árulkodott, de csak bólintott s a nő hátára segítette a talárt. Kihúzta alóla az aranybarna fürtöket, majd egy apró csókot lehelt a nyakára.

– Biztos, hogy...

Hermione teste megdermedt az érintéstől. Fogalma sem volt, mikor kapott ilyen figyelmességet utoljára férjétől, s ez nehézzé tette a búcsút. Teste egyetlen lüktető ködképpé olvadt össze, a vágy őrült vágtába kezdett.

– Sajnálom, így lesz a legjobb, kell egy kis egyedüllét, hogy megemésszem – suttogta, majd elszakítva magát a férfitól elindult az ajtó felé.

Perselus összeszorított állkapoccsal nézte a távolodó nő hátát, de az nem nézett vissza. A férfi felszegett állal húzta össze magán a talárt, majd elindult a Roxfort hírhedt pincéje felé. Az élet ment tovább. Másoknak... Számára abban a percben megfagyott, mikor a nő kilépett belőle. Tudta, hogy nem örök a távozás, de a szíve öntudatlan síró csecsemőként heveredett le a porba. S az ajtók ismét bezáródtak mások előtt.

●◦●      ●◦●

Mikor kézbe vette az alig három kilós rúgkapáló csöppséget s az rávillantotta fogatlan csintalan mosolyát, érezte, hogy minden megváltozik. Gyökerestül. Az erkélyajtón langymeleg szél csapott be megborzolva az a pár szál ébenfekete hajszálat, ami a kisfiú fején meredezett a négy égtáj felé. Hermione percek alatt elveszett azokban az éjfekete őszinte szemekben s valami hihetetlen, felemelő megnyugvás telepedett a szívére. Visszakapta, családja volt. Újra. Szeméből egy könnycsepp gördült ki az arcára, de a mosolya másról árulkodott. A múlt lezárult s ő késznek érezte magát, késznek, hogy újra találkozzon azzal az emberrel, akinek örök hűséget fogadott, s, hogy újra megajándékozza az élet legszentebb kincsével. Kinézett az ablakon, a Nap felbukkanó sugarai eloszlatták az égen húzódó szürke bárányfelhőket. Itt volt az ideje hazatérni…

*VÉGE*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható