Tizenegyedik történet: Ez a rettenetes szív dobog

Két, látszólag vidám és szerelmes alak a szokásos kiruccanását tölti Roxmortsban, de ez a hétvége más, mint a többi. A Szárnyas Vadkan emeleti kis szobája sokkalta rémesebb titkokat rejt annál, mint amit Hermione lelkiismerete elbírna, ezért végzetes lépésre szánja el magát; az idillből omlik minden a pusztulásba.

Kategória: dráma

Kulcsok: Neville Longbottom, Szárnyas Vadkan, magifix ragasztószalag, borult, gombászás

Leírás: +16, OOC, AU, angst, kínzás, szereplő halála

Jogok: Természetesen minden jog JKR.-t illeti

A kezdéshez ez a cikk adta az ötletet: : http://www.hoaxorfact.com/Science/the-living-and-growing-stones-of-romania-facts-analysis.html

EZ A RETTENETES SZÍV DOBOG

Ősz borul a magasra ívelő háztetők megkopott cserepeire, Roxmorts utcái üres magánytól konganak. Az évnek ebben a szürke, nyirkos idejében a falu halotti gyászban lebeg, mint valami fakó szellem a sötét rengetegben. A boltok vásárlók nélkül állnak a hidegben, nincs lázas diáksereg, ami zsibongva, mohón rabolná édes kincseiket. Nem csörren a galleon aranya sem, nem fogynak a csokoládék, a mézzel kent nyalókák, a habos-szíves szerelem kakaók. A leveleket is csak lustán forgatja a szél az állomáson, zizegő szárazságuk inkább zavaró ricsaj, mintsem színes dallam az őszben.

Eső szitál a sötét fellegekből, két elszánt alak kivételével a falu vendégeit a fogadóba kergeti a szürke párazivatar. E páros Roxmorts utcáin kívül lépked a kemény kőtalajon, egyikük hozzáértő szemmel pásztázza a földet, míg a másik tétován követi, mint aki nincs tisztában azzal, valójában mit is keresnek idekint.

– Sandsteinkonkretionen – nyögi türelmét vesztve Hermione, és rosszalló tekintettel mered társára. Hullámos tincseit arca előtt lengeti a komor szellő, idegesen igyekszik a zavaró hajtömeget a füle mögé hajtani. – Mikor jegyzed már meg? Trovantok, ha úgy könnyebb. A német különben sem nehéz, próbálnál megtanulni sellőül!

– Jól van már… – Neville megadóan motyog, réges-régen feladta már, hogy vitába szálljon a nővel. A második, rövidebb verzió sem könnyebb, de mikor Hermione a tudás védelmére kényszerül kelni a tudatlanokkal szemben, rosszabb, mint egy kölykeit féltő házisárkány. Jobb ilyenkor csendben maradni és elviselni a nő csacsogását az ezernyi könyvből összeolvasott információhalmazról, mintsem vitába szállni vele.

– A muglik azt hiszik, az eső miatt nőnek meg a kövek, pedig ez butaság. – Míg Hermione magyaráz, Neville elnyom egy lusta ásítást. Megannyiszor hallotta már a tudományos-mágia szőtte indoklást, hogy bizonyos kövek miért duzzadnak meg az esőverésben. Apró, kópé kis gombák parazitaszerű kolóniái tehetnek róla, amik fonál-lábacskáikkal szívják el szűkösebb időre a vizet. A mágia nélküli tekintet vak az efféle életre, megmagyarázhatatlan jelenséget látnak benne, nem többet.

Valójában Neville is hasonlóképpen gondolkozik erről a világszerte elterjedt valamiről, számára ebben az unalmas gombászásban csupán csak egy érdekeltsége van: a spórák.  Az apró szemcsék, ha a megfelelő teafűvel főzik össze őket, különleges kirándulásra viszik az embert a vágyak mezejére. Hermione legalábbis meg van győződve erről és, ha ő kijelent valamit, a tévedés szinte azonnal kizárható.

Elmélázva nézi a nőt, ahogy üvegcsébe gyűjti a spórákat, és szakértő mozdulatokkal zárja őket az áttetsző, apró palackba. Tekintete gyakorta időzik el Hermione báján; egyszerűsége adja a szépségét. Arca nem egy festékbe borult porcelánbabáé, hanem a természet tiszta tükre mindenféle smink nélkül. Nehéz elhinni, hogy ez az ártatlan vonáshalmaz belül rohad, akár csak ő.

Felsóhajt és igyekszik nem gondolni közös titkukra, amit oly régóta őriznek a bűnös hallgatásban. Túl sok idő telt el, mióta először találkoztak és viszályuk szenvedélybe csapott át; nem kellett volna, most azonban már belefulladtak az árba, ami sodorja őket előre. Nehéz kilépni abból a folyóból, melybe az élet önkényes szórakozásból tereli bele az embereket.

Neville megrázza a fejét, nehéz, vészterhes gondolatok rágják az elméjét, melyekre egyáltalán nincs szüksége. Nem is érti,      miért töpreng ilyen felesleges dolgokon, mikor nem is oly sokára, a világ legszebb nője kéjesen fog pihegni alatta, elfeledve és egyszersmind megbocsátva az előbbi kínos tudatlanságát a gombákkal kapcsolatban. Ostoba botlás ez részéről, beismeri, noha igen kelletlenül: az ifjabb Longbottom úgy ismeri a növények népes faunáját, mint talán senki más ezen a vidéken. Néha rettentő kis apróságokon múlnak a titkok, a férfinek oda kell erre figyelni, ha tovább akarják folytatni ezt a sötét kis színjátékot.

– Vissza kellene mennünk – javasolja Neville, hangjában keserűség bújik meg, olyasféle fanyalgó bánat, amit egy mosoly, vagy egy puha csók nem képes elűzni. Nem tudja legyőzni a lelkét emésztő fertőt, hiába igyekezett kiégetni koponyájából a sötét gondolatait. Hermione jókedve is szertefoszlik, hasonló fásult szomorúság üli meg szívét, mint ami a férfiét is környékezi.

– Nem hoztál…

– Ma este nem akarok álarc mögé bújni – vág a másik szavába, és határozott léptekkel indul vissza a Szárnyas Vadkanba. Tudja, hogy kemény hanglejtése megsebezte a szeretett nő lelkét, de belefáradt már a rejtőzésbe. Egy aprócska, csupán lélegzetvételnyi szabadságra van szüksége, hogy pár röpke órára bár, de újra önmaga lehessen.

Hermione idegszálain végigvág az elhatározás: ezen a hajnalon kell megtennie, ha a szó kevés lenne.

***

Közismert a mondás, hogy többet hiszünk a szemnek, mint a fülnek. A fogadóról hosszú évek óta terjednek sötét pletykák a kétes hírű vendégeiről és a törvénytelen üzleteiről, de eddig még egyszer sem sikerült bebizonyítani a szóbeszédek igazát. Ha szükséged van valamire, amit titkolni kell a Minisztérium szigorú, figyelő tekintete elől, itt keresed; ha információt akarsz, itt megkapod; ha valamit el kell rejtened, nincs az a gringottsi széf, ami biztosabb védelmet nyújtana, mint a Szárnyas Vadkan. Mindehhez pénzre, kapcsolatokra, némi befolyásra és egy jó adag talpraesettségre van szükség, semmi többre.

A fogadó ajtaja nyikorogva tárul ki, ahogy Neville keményen belöki. Nyomában Hermione halad szomorú hallgatásba burkolózva, koponyáját szétfeszíti a döntés, amit meghozott. Dideregve dörzsöli a karjait, a Vadkan koszos, penésztől nyirkos falai közt sokkalta ridegebb levegő ül meg, mint a zegzugos, kihalt utcákon. A szegényes vendégnép épp csak felpillant az ajtónyitás hangjára, és tekintetük máris visszatér a társukra, vagy az ivókupájukra. Nem szokás feleslegesen bámészkodni, az embert könnyen bajba juttathatja a kíváncsiság ezen a helyen.

– Maszlagteát! – Neville hanyagul veti oda a kocsmárosnak, aki mogorván bólint és félredobja a koszos rongyot, amivel éppen egy repedt korsót törölgetett. Legszívesebben leordítaná a férfi szánalmasan dacos képét, amiért hangosan rendelt; a diszkréció a Vadkan tényszerű, de ki nem mondott ismérve.

Nem vitás az sem, hogy az öreg csapos a pult alól szinte bármivel ki tudja szolgálni a vendégeket, de nem kell reklámozni az illegális és veszélyes szerek meglétét a fogadóban. Zsörtölődve indul hátra, hogy eleget tegyen Neville kérésének, aki ekkor már kettesével szeli a fokokat a rozoga lépcsőn felfele.

Hermione ódzkodik követni a párját, egész lényét megfertőzi az elkerülhetetlen vita előszele. Meg kell próbálnia szót érteni vele, rávenni, hogy – gondolatai megszakadnak. Szomorúan néz a férfi után, aki eltűnik a lépcsőfordulóban a szeme elől, és az ajtócsapásból ítélve a szobájukba viharzik. Nem érti, hogy jutottak idáig; egyáltalán, hogyan kezdhettek el bármit is? Könnyeivel küszködve zihál csendesen, nem akarja elsírni magát, bár legszívesebben hangosan zokogna fel, toporzékolva ordítana, átkozna élőt és holtat egyaránt, de jól tudja, hogy ettől semmi sem lenne jobb. Elrontotta; mindent tönkretett.

Leroskad egy rozoga székre, behúzza magát a sötétbe és halkan szipog. Gyermekkorára gondol vissza, elveszett igazságérzetére, őszinteségére, tisztaságára. Nem ilyennek képzelte az életét, mikor oly sok évvel ezelőtt levelet hozott neki egy tarka kis bagoly a Roxfortból. Még akkor is hitt a jóság legyőzhetetlen erejében, mikor ártatlan életek vesztek oda a Sötét Nagyúrral folytatott harcban. Sosem adta fel, meg sem fordult a fejében az árulás gondolata, és most mégis gyalázattá vált a saját szemében, mert álnok mód hátat fordított mindennek, amiben egykor hitt. Mindezt cselszövéssel és csalással, hazugságok végeláthatatlan szóáradatával sikerült titokban tartania. Hermione Granger, a kivételes talentum, aki Harry Potter oldalán harcolt Voldemort és csatlósai ellen – ó, micsoda ügyes koholmány!

Sosem kellett volna találkoznia azzal a férfivel, akinek a kedvéért átvert másokat, hazudott mindenkinek, az egész világnak. Fejét fogva ül a széken, arcán végigfolynak az oly erősen visszatartott, ezüstös könnyek. Szája szegletében gyűlnek össze a cseppek, sós ízük rátelepszik a nyelvére. Szeme előtt sötétség hullámzik, néz, de nem lát semmit a fogadó félhomályba burkolózó vendégeiből.

Üresnek érzi magát, szétpukkant buboréknak, felhasított mellkasú odvas tetemnek, amiből minden élet kiveszett. Arcára száradnak a könnyek, sírni sincs ereje, legszívesebben az asztal mocskába borulna és kábán jajgatna.

Egy durva kéz kocogtatja meg a vállát, mire ijedten rezzen össze és kérdőn tekint fel a lapáttenyér gazdájára. A fogadós az, aki egy megviselt csészét tart a nő felé; a kért maszlagtea gőzölög benne. Hermione a számlájukra íratja, majd elmélázva bámulja a szurokfekete italt, mikor a kocsmáros leteszi elé az asztalra. A forró párafelleg az arcába csap, mélyen szívja be a levegőt; hasztalan. A maszlag csak úgy hatásos, ha megisszák, fájdalomcsökkentő hatása a bódultságba ringat, és az elmét nyugalomba simogatja.

Sóhajtva veszi kezébe a teát és indul meg kedvese után az emeletre. Bár a vita elkerülhetetlen, a béke, ami egymás karjában talál rájuk a veszekedés után, kárpótol minden fájdalmat – egészen addig, míg Hermione meg nem teszi, amit eltervezett.

***

Recseg-ropog a csont, olvad a hús, feszül az izom, szakad az ín; Neville arca a pusztulásba sorvad, új vonások ülnek meg a bőrén. Scabior megrándul, teste görcsbe hanyatlik, vergődik a földön, némán kiáltozik, ajka közé szorul a hang. Szája tátva, nyelvére szárad a levegő, torka izzik, belsője is változik. Fáj, mint minden megszokott békesség elhagyása. Több hónapja már, hogy Scabior lopott arccal jár a százfűlé-főzet asszisztálásával, de néha szüksége van a valódi kinézetére, hogy elméje meg ne bomoljon.

Zihálva fekszik a gyűrött lepedőn, teste belereszket a sokkba, amit a változás hozott magával. Tekintetét a mennyezetre szegezi, fáradtan piheg a kemény párnák között. Ujjai finoman érintik az arcát, ismerős vonásokat tapint magán, mire megkönnyebbülten mosolyodik el. Hiányzott már neki a régi énje, de eleddig nem volt lehetősége, hogy biztonságban levethesse magáról a Neville-maszkot és újra önmaga legyen; Scabior teljes pompájában.

Az ágy alatt valami szüntelenül izeg-mozog, amitől a férfi kezd ideges lenni; nem a félelemtől, hogy a fogoly lebuktatja őt, hiszen a szerencsétlen ordíthat kedvére, a szobát hangtompító bűbáj védi. A fogadó nem hiába híres a titoktartásáról. Feje belefájdul a zajba, testét amúgy is meggyötörte a változás, de most még ez a nyöszörgés is!

– Hallgass már el, vagy kivágom az átkozott nyelved! – Fenyegetésének komolysága megkérdőjelezhetetlen. Lábával a földre rúg, talpa nagyot dobban a rothadt padlólapon.

Neville – az igazi – vergődik az ágy alatt. Felfogja a férfi szavait és félve csendesedik el, hiszen volt ideje bőven, hogy megtapasztalja, Scabior nem beszél csak úgy a levegőbe. Ez utóbbi megtehetné, hogy varázslattal merevíti a rab testét kőszoborrá, de így a szenvedése sokkal édesebb, élvezetesebb, nem utolsó sorban izgalmasabb. Kezét és lábát magifix ragasztószalag béklyózza meg, nincs az a kiálló rozsdás szeg vagy felhasadt deszkaléc, amivel el tudná vágni ezt az enyvvel kent, mágikus anyagot.

Pár hete jött rá, hogy izgalmát mennyire az egekig emeli, ha Neville az unalmas mozdulatlansága helyett görcsös féregmozgással a padlón vonaglik. Ha a százfűlé-főzet elfogy, Scabior ajka invitót kacag, mire a megkötözött rab nyöszörögve gurul elő. Ó, de szépen tud ilyenkor tekeregni a földön! Életlen késsel nyesi fejét a zsíros tincsekért és bőrét hántja nyers húsáért, hogy az elixírbe keverhesse a tökéletes átalakulás sikeréért. Neville feltépett sebeit a magifixel ragasztja le; teste összefoltozott, groteszk borzalom.

Kopognak az ajtón, mire Scabior ingerülten ül fel, kezében pálcáját szorongatja, homlokán izzadság gyöngyözik. Hiába a Vadkan diszkréciója, a rutinná vált bűnök elkövetése után az ember mindenben a veszélyt látja.

– Én vagyok – suttogja fojtott hangon Hermione, mire a férfi könnyedén sóhajt fel és dől vissza az ágyba. A nő félszegen lép be, gyenge, az idegességtől reszkető kezében tartja a gőzölgő teát. Sosem tudja, milyen látvány fogadja majd; Neville megkínzott teste oly sokszor nézett már farkasszemet vele.

Tekintetét végig a földre szegezi, ahogy lábával a keretbe tereli az ajtót. Nem akarja, hogy szeme egyből borzalmat lásson, az állandó nedvességtől felázott parketta is szebb látvány a szenvedésnél. Ez az egy olyan dolog, amihez egyszerűen képtelen hozzászokni; verbálisan nem egy embert bántott már, de a tettig sosem nyúlt a lelkiismerete. Scabior ígéretet tett neki, hogy szadista hajlamait visszafogja, a kivételt ez alól csak Neville képezte. A százfűlé-főzethez elég lenne egy vékonyka, megtört hajszál is, de kedvese bőrt reszel és húst szakít, vérrel hígítja fel a folyadékot.

Ez nem Hermione; ő nem bánt másokat még akkor sem, ha a szíve megbolondulva dobog valakiért és eszét szerelemmámor bódítja el. Hosszú éjszakákon át merengett már a miérten, mégis mit keres Scabior mellett, miként fordíthatott hátat a barátainak és nézhette el párja kegyetlenkedéseit a Longbottom fiún? Nem tudja – nem érti. Hogyan sorvadhatott el ennyire lelke? Miért? Lexikonok ostoba bolondja, hát erre nem tanítottak meg a szócikkek vaskos oszlopai?

Megszédül, és minden bizonnyal a földre hanyatlik kimerült teste, ha Scabior nem pattan fel az ágyból és tartja meg. A csészét kiveszi a kezéből, Hermione nem is érzi az égető forróságot, ahogy a kilöttyent tea cseppjei végigfolynak az ujjain. Túl fáradt, túl fásult már mindehhez; feladni látszik mindent, amiért eddig oly sok álnok kétszínűséget viselt el.

– Pihenj le egy kicsit – suttogja a férfi, ajkával cirógatva meg Hermione sápadt arcát. A nő most először pillant fel a padlóról, mióta belépett a szobába. Ó, az a hang! Mély búgás, rezgő kedvesség, nem az a kisfiús csengés, ami Neville torkából szökik ki a világba. Tekintetük találkozik, Scabior arca maga a valóság, mindennemű hazug álca nélkül. Hermione lázas kérdései szertefoszlanak, mintha sosem léteztek volna, pillantása csodálva falja kedvese látványát; ember! Milyen ostoba vagy, ha a szívedre hallgatsz.

A férfi az ágyhoz vezeti, leülteti, simogatja, finoman csókolgatja, hogy a nő békére találjon. Hermione sírna újra, ha tudna, de szeme száraz marad, egyre csak Scabiort nézi, már-már hitetlenkedve, hogy végre őszintén kettesben lehetnek. Egy pillanatra még az ágy alatt vergődőt is elfelejti, annyira a zsigereibe rágja magát az öröm, hogy ma nincs álarc, nincs hazugság, nincs keserűség.

Elsuhan a béke, bár nem mutatja ki; nem lehet többé megvezetett, naiv és ostoba, ideje felébredni ebből a lehetetlen álomból és vállalni minden szörnyűséget, mit önző és kegyetlen mód követtek el, hogy együtt lehessenek. Fel kell adniuk, be kell fejezniük. Hermione a pironkodó szégyene ellenére megenged maguknak még egy estét, egy beszélgetést, egy ölelést; hátha. Talán ma nem lesz vita, a férfi rábólint, és kézen fogva sétálnak a Minisztériumba és… ostobaság. Rettentő nagy ostobaság.

Scabior a nő ajkához emeli az ütött kopott csészét, óvatosan itat vele pár kortyot, közben biztatóan mosolyog, mintha csak azt ígérné: minden rendben lesz. Hermione testében végigvág a forróság, lustán dől a férfi karjaiba, a tea szinte azonnal könnyű fátyolt von az érzékeire. Nyugalom, béke, biztonság – e percben mást nem is kívánhatna. Jólesően kuporodik a férfi ölébe. Mit is tervezett?

– A spórák – kezdi halkan, majdnem hogy nyöszörögve, akár egy lusta macska nyávogása a délutáni napfényben.  – Szórd bele.

– Az úgy túl erős lesz… – Scabior ellenkezése nem több egy udvarias gesztusnál. Nem mutatná ki, de elmondhatatlanul kedves a szívének, hogy Hermione ezzel a kérésével végre áldását adta az elmét mérgező főzetekre, amik használatával egyébként sosem értett egyet. Már az is kész csoda, hogy a maszlagteába beleivott.

A nő nem felel és Scabior sem tiltakozik újra. Csendesen kéri el kedvesétől az üvegcsét, melyben az apró szemcsék lapulnak, és szór belőle egy keveset a teába. A koromfekete ital kivilágosodik, piszkos szürke lesz a csészében kavargó, gőzölgő lé. Nem túl kedves látvány a szemnek, az érzékeknek viszont annál inkább édesebb lesz.

Hermione belekortyol megint, de mint legutóbb, most sem törődik a forrósággal, ami végigszalad a torkán. Szinte jól esik neki ez a nevetséges kis fájdalom, ami nyelvére és nyelőcsövére telepszik rá; ugyan, mégis mi ez Neville gyötrődéséhez képest? Érzi, ahogy feje egyre tompább lesz, zúg, forog a világ, erősödik a csend néma zaja, élesedik a szem káprázata.

Gyönyörűnek látja a fogadó lepusztult, mocskos szobáját, a megsárgult, szakadt tapétát, a gyűrött ágyat, a korhadt deszkákat. Palota, titkok kastélya számára ez a hely, melyben Scabior a király, a hős lovag, aki mellett nem érheti semmiféle veszedelem, csak örök boldogság, kellemes simogatás, békés biztonság.

Scabior, ellenben a nővel, nem gondolkozik oly lázasan a jelenen. Engedi megtörténni a dolgokat, mint akkor régen, abban a bizonyos erdőben. Ami erőszaknak indult, szenvedélybe csapott át; árulás követett árulást, és most itt tartanak.

Elmélázva simogatja a hullámos fürtöket, a barna, selymes tincsek az ujja köré csavarodnak. A férfi szinte semmit nem adott fel; nem úgy, mint Hermione, aki eldobta miatta az életét. Szörnyen mély, érzelmektől ragacsos szálakat lehetne kibogozni a kapcsolatukból, csakhogy Scabior nem kifejezetten az a szerelmes álmodozó, aki a romantikát az egekig magasztalja. Számára nem több ez egy veszélyes játéknál, kihívásokkal teli, drámai előadásnál, amiben idegen karaktert alakít. Szereti Hermionét; ez nem ferdítés, de kétség sem fér hozzá, hogy hűsége messze elmarad a nőétől. Ha veszély borulna rá, gondolkodás nélkül hagyná el őt.

Hermione rángatja vissza a valóságba és szakítja ki a férfit gondolatai sűrűjéből. A nő puha, bársonyos keze az arcának simul, vékony ujjai játékosan cirógatják bőrét. Rezgő sóhaj szalad ki a száján, testén végigszáguld a vágy, semmire sem vágyik jobban, mint Hermione édes csókjaira. Megemeli őt, és hanyatt fekteti az ágyon, óvatosan, mintha csak attól tartana, hogy az első óvatlan mozdulatra is darabjaira hullik szét. Nincs is szüksége a spórával hintett maszlagteára, Scabior a sűrű, nehéz ital nélkül is szinte fuldoklik a forróságtól, ami belülről perzseli a zsigereit, rántja görcsbe a gyomrát és vonja izgatott reszketésbe a testét.

Bár épp az imént tisztázta le helyzetét, hogy veszély esetén a romantikát messzire hajítaná a menekülés sikerének érdekében, most mégis elhiszi, hogy hűsége Hermione iránt megingathatatlan. Nehéz eldönteni, hogy kettejük közül ki süllyedt mélyebbre az ostobaság ingoványos mocsarában.

Fölé hajol, forró csókot lehel a cseresznyeszín ajakra, mely engedelmes megadással nyílik résnyire. Egy elnyújtott, hosszú pillanatig szemük találkozik, lelküket fúrják bele egymás vágytól fátyolos tekintetébe, majd a szenvedélytől felhevülve vadul ölelkeznek össze. Meztelen testük forrón simul egymásnak, bőrükön harmatcseppek ülnek meg; szeretkezésük mámorában végül tikkadtan pihegnek és mosolyognak össze.

Lelkük a nirvánában lebeg, Hermione egy időre kizárta vészterhes gondolatait a fejéből, de az idő elérkezetten nógatja, próbálja meg újra rávenni kedvesét a feladásra. E percben és helyzetben, nem a vita lesz a legrosszabb, mi megtörténhet.

***

Neville mozdulatlanul fekszik az ágy alatti homályban, nem emlékszik, hogy ez a koszos szoba már mióta a börtöne. Nem is számít; itt van megkínzott, kihasznált rabságba béklyózva. Szemét szárazra csípték a könnyek, idejét sem tudja, mikor zokogott fel legutoljára és ordított segítségért a nagy jajveszékelésben. A remény rég nem látott vendégként néha-néha még meglátogatja, de távozása oly hirtelen, hogy a szabadulásba vetett hite egy szempillantás alatt a semmibe vész.

Fejét le-föl járatja, kényszeredett rítusa ez az egész napjának; arcát véresre dörzsölte az érdes padlólap, sebei szüntelen felszakadnak az újabb mozdulatra. Tekintete mereven, élettelenül simul a golyóbisba, szeme bár ép, lát vele, de bomlásba borult elméje képtelen felfogni az értelmet. Szájából vékony, ragacsos csíkban folyik a nyála, halkan nyöszörög, akár egy magatehetetlen újszülött.

Vitáznak, megint vitáznak. Nem is olyan régen, még ütemesen süppedt felette az ágy, ahogy szenvedélyük egymásnak robbant a vad szeretkezésben. Hermione most hangosan zokog, feldúltan szórja a könyörgő szavakat, fejezzék ezt be végre, vállalják fel tetteik szörnyűségét és viseljék megérdemelten a büntetést. Scabior minderről hallani sem akar, rideg faggyal közli a másikkal, hogy minden, amire számíthatnak, egy fagyos csók valamelyik dementor sötét ajkáról.

Nem akarja; élni vágyik, szabadnak lenni, elevennek és szerelmesnek. E kijelentésnél a nő sírástól keserű hangja elcsuklik, torkára futnak a könnyek. Meghatódva suttog valamit, amit Neville nem hall az ágy alatti börtönben. Unja, mindig csak ugyanaz a kiborulás, veszekedés, kibékülés. Bármilyen heves is kettejük vitája, a végén mégis egymás karjába hajtja őket a bűn, amit oly jól titkolnak.

Neville inkább megszokott rituáléjának hódol: csendesen dörzsöli arcát a durva padlódeszkának.

***

– Egyáltalán nem biztos, hogy a csókot kapnánk.

– Talán te nem – epésen köpi Hermione felé a szavakat, Scabior tisztában van vele, hogy ha feladják magukat, a játék legnagyobb vesztese ő maga lenne. A nő bizonyosan enyhébb elbírálás alá esne, hiszen a gyengébbik nem sosem velejéig romlott hárpiahad, sokkalta inkább kiszolgáltatott angyalsereg, aminek hosszú évszázadok óta el kell viselnie a férfiak gonosz uralkodását maga felett. Állítólag. Szívesen hangot adna a gondolatainak, de Hermione már így is reszketve zokog az elutasítása miatt, így inkább csendben marad.

Hallgatása azonban nem tart sokáig, beveti a legbiztosabb ütőkártyát és kedvese fülébe elsuttogja a varázsszót: szeretlek. Szinte szánja a nőt, hogy ennyi elég is neki az őrült tervének az elfeledésére. Karjaiba zárja, simogatja, gyengéden öleli. Hermione a kedvességtől a férfi mellkasára olvad, úgy lapul a testéhez, mintha ősidőktől kezdve egymásnak teremtették volna őket.

Csakhogy a nő csavaros eszében már egy jó ideje megfogant a lehetetlen terve. Ennek az elgondolásnak nincs köze saját maguk feladásához, sokkalta inkább egy újabb áruláshoz. Scabior lenne az, akit ezúttal ellökne magától. Szíve, bár oly tűzben ég, hogy felperzselne mindent, ami az útjába kerül, esze mégis józansággal locsolja az ostoba lángokat.

Oka volt a gombászásnak, oka volt a fogadó sötétjében elszipogott könnyeknek. Hermione már régen döntött; e kapcsolat az elejétől kezdve mérgezett volt, az idő múlásával pedig folyamatosan rohadt. Mára semmi sem maradt, ami rászánta volna a nőt a folytatásra. A megszokás csendesítette el, mikor Scabior ajkai a szeretlek szót suttogták; akkor is csak a kellemes rutin vezérelte, mikor ágyba bújt a férfivel. Búcsú volt ez, az utolsó együtt töltött, gondtalan éjszaka, mint szerelmük hajnalán. Micsoda kegyetlen, álnok árulást tervez megint, hogy rettenetes hibáját némileg helyrehozza.

– Nem is ittál a teából – búgja Hermione, miközben Scabior éjfekete hajába túr, ujjaival finoman masszírozva a koponyára feszülő bőrt. A férfi jólesően nyög fel, ajka mosolyra húzódik, a külső szemlélő számára a tökéletes szerelem képzetét adhatja e páros.

– Te kérsz még? – kérdezi lustán, mire Hermione szelíden megrázza a fejét. Scabior hanyag mozdulatot tesz a pálcájával, mire az időközben kihűlt ital csészéstől együtt lebeg a kezébe. Vigyázva ül fel az ágyon úgy, hogy a nő még továbbra is kényelmesen fekhessen a mellkasának dőlve. Szájához emeli a bögrét és nagyokat kortyol a hűs teából; fürgén futnak le torkán a cseppek. Ajkán még mindig ott játszik a mosolya, nem sejti, hogy mérget nyel oly boldogan.

Kiitta; Hermione majd’ beleőrül, de ugyan, mit tehetne? Szép szóval nem ment, kényszerrel pedig sosem sikerülne rávennie a férfit, hogy adják fel magukat. Mind a kettejüket a pusztulásba taszítja az a szív, mely rettenetes árulást követett el, most mégis úgy dobog, mint régen: az igazságért lohol sebes ütemben.

– Mi ez?! – hörgi Scabior, ajkáról a mosoly torz szörnyülködésbe görbül. Szeme tágra nyílik a döbbenettől, úgy mered a nőre, mint aki a halállal néz farkasszemet, s jóllehet, nem is téved sokat. Szája szegletén piszkosszürke nyál habzik fel, tüdeje sípolva könyörög levegőért, de izmai merev görcsében képtelen lélegezni. Kiáltani próbál, segítségért sikoltani, Hermionét átkozni, ütni, rúgni, nyakát szegni.

A pálcáját magasra emeli, de nem hagyja el szó a torkát, gyilkosa pedig könnyedén csavarja ki a görcsbe álló kezéből e nemes fegyvert. Borzad; négykézláb hátrál az ágyon, miközben az egykor hőn szeretett férfi a haláltusáját járja. Scabior szeme fennakad, tekintete fakó, erezett fehérség, ebből a nyomorult életből már nincs sok neki hátra.

– A trovanton-spórából pár korty még nem halálos – Hermione szipogva, könnyeivel küszködve sziszegi fogai közt a magyarázatot. – De egy csészényi azonnal megbénítja az idegrendszered. Én próbáltam… bocsáss meg, kérlek!

Felzokog, de Scabior már nem hallhatta a szavait, sem sajnálattól reszkető hangját. Tenyerébe temeti az arcát és hangosan sír; végre kiáltozhat kedvére, átkozhatja a világot, és önmagát leginkább. Szinte már fullad, rekedten jajgat, szemét püffedtre csípik a könnyek. Scabior halott testére csap, ütése már akkor elgyengül, mikor felemeli a kezét. Ujjai mereven szorulnak a férfi csuklójára, körmei mélyen a húsába vájnak; te átkozott, te romlott szélhámos! Hogyan… HOGYAN volt képes így az eszét vennie? Nincs válasz; Hermione egyre gyengülő zokogása az egyetlen, ami megtölti zajával a penészes szobát.

***

Összetörten ül az ágyon a semmibe meredve. Percek vagy órák teltek el ebben a zaklatott rimánkodásban, nem tudná megmondani. Hátába görcs merevedik, ahogy a falnak támaszkodik, karjai ernyedten lógnak. Nem gondol semmire; lélegzik, pislog, ereiben száguld a vér. Teste él, lelkét halottnak hiszi.

Neville mocorog az ágy alatt, átfordítja fejét a baloldalára; a jobbfelén már csontig szakadt a hús. A fájdalom állandósult vendég nála, de még az őrületben is ösztönösen érzi, hol kell abbahagyni és valahol máshol újrakezdeni a megszokott rítust. A nőt ez a halk karistolás űzi vissza a valóságba, összerándul, mintha csak álmából riadna.

Letérdel, a sötétbe bámul, a félhomályban csak nehezen veszi ki Neville alakját. Hasra fekszik, hogy bekúszhasson a meggyötört test mellé, szeme lassan bár, de hozzászokik a feketeséghez. Lélegzete az ajkára fagy, tekintete Neville arcára kúszik; a véres massza alól kiviláglik az összekapart csont. Hermione döbbenetét, és a fagyos iszonyt legyőzve, mely végigvágott a gerincén, még közelebb kúszik hozzá. Tenyerét a véres arc alá csúsztatja, másik kezével anyáskodva simogatja a sebzett homlokot. Finoman csitítja, hogy ne dörzsölje tovább a gyönge bőrt, álljon le az önkínzással, immár vége mindennek – vége!

Pálcájával oldja fel és hasítja el a ragasztószalagot, mire Neville szemébe egy pillanatra visszatér az értelem; szabad lett? Kezét emeli, csuklóját ingatja, könyökét hajlítja. Mi történt? És a puha kéz a sajgó, égő arca alatt? Valamit mondani szeretne, de hangja némaságba fullad, csak egy halk nyögésre telik.

– Elmegyünk innen, Neville. Most már minden rendben lesz, gyere – hívja szelíden, ajkáról elűzi az iszonyatot és mosolyt erőltet magára. A megkínzott, akár egy félénk állat, bizonytalanul, de mégis kíváncsian, vágyva a szabadságra, centiről centire kúszik ki az ágy alól. Riadtan rezzen össze egy-egy hirtelen mozdulatra, nehéz elhagyni azt a viszonylagos biztonságot adó zugot, amit menedékének hitt oly sok időn át.

Scabior teteme letakarva hever az ágyon, a nőnek gondja volt rá, hogy Neville ne rémüljön meg kínzója látványára. Talán most jött rá, mekkora szabadság zúdult rá hirtelen; Hermione nyakába veti magát, megtört teste borzalmas hangon nyögi az elsírt köszönetet.

***

Két hét telt el mióta Hermione feladta magát. Mindent beismert és nem tagadott semmit; sem azt, hogy Scabior oldalán voltaképpen a Sötét Nagyurat támogatta, sem pedig, hogy megvezetett mindenkit és hamis dicsfényben tündökölt, miközben árulás mételyezte a lelkét. De legfőképpen azt nem tagadta, hogy ellopták Neville Longbottom személyazonosságát, míg őt magát kegyetlen mód megkínozva fogva tartották; eskü alatt vallotta meg Scabior meggyilkolását is.

Neville keserűen emlékszik vissza a tárgyalásra a Szent Mungo egy kietlen, fehérre mázolt betegszobájában. Testén még most is számtalan seb éktelenkedik, duzzadt arca fájón lüktet a kötés alatt, és ő mégis sajnálta Hermionét aznap az ítélethozáson. Ott állt a nő a döbbent döntéshozók népes körében, és bár vonásain a megbánás ült, szemében világosan égett az üzenet: nem kér kegyelmet.

Gondolataiból senki sincs, aki kiszakíthatná őt; csendes mélabúval ül a kórterem magányában. Fáradt ujjai jól ismert anyagot cirógatnak, tapintása furcsa mód, de megnyugvást hoz. A magifix az, mi bőrének simul, felszakítva a fájdalmas, nem is oly távoli emlékeket. Borzadnia kellene, hogy az enyves felület a testét borító sebekre tapad, de Neville számára a békét mégis ez hozza el. Inge alatt lázasan titkolja a becsempészett ragasztót, ismerve a vele a történteket, az ápolók döbbenten koboznák el tőle.

A test és elme szabadságvágya mérhetetlen engedelmességbe képes zuhanni, ha a lélek megbomlik; menekülni akart Scabiortól, de mégis, ha ajtónyitást hall, érthetetlen mód azt reméli, a férfi jött meg, hogy a főzethez új mintát hasítson ki belőle. Az ápolók a mai napig képtelenek rávenni őt, hogy ne az ágy alatt töltse az éjszakákat. Tudja, érzi ő is, hogy ez nem helyes; Scabior sosem jön többet, nem kell újra a saját arcába ordítania, miközben a kicsorbult penge a bőrébe mar. De olyan nehéz a hirtelen rászakadt szabadság elviselése…

Fájón sóhajt fel, combjáról lehull a könyv, aminek szavait felfogta, de tartalmának értelmét nem. Csak nézte az összekapcsolt betűket, miközben gondolatai Hermione és Scabior körül jártak. Az ablaküveget a borús, őszi eső veri, a hideg cseppek kopogása versenyt neszel a kakukkos órával.

Hermione Granger pontosan e percben kapja meg a dementor csókját az Azkabanban.

*Vége*

---

---

 

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható