Tizenhatodik történet: Párterápia, következményekkel

A háború véget ért, a világban béke honolt, hőseink pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vagy talán mégsem? A házasság nem könnyű; nem elég megszerezni valakit, meg is kell tudni tartani. És ha úgy érezzük, egyedül nem tudunk megbirkózni a felmerülő nehézségekkel, nem szégyen segítséget kérni. Akár egy párkapcsolati szakértőtől is…

Kategória: alternatív univerzum, általános

Kulcsok: Harry Potter, Godric's Hollow, Nefeledd gömb, Lapos, Ételmérgezés

Korhatár: 14
Jogok: Minden jog J.K.R. tulajdonát képzi.
A kékkel jelzett részek a dőlt betűt helyettesítik. Sajnos a blog nem minden esetben akart együttműködni velünk...

PÁRTERÁPIA, KÖVETKEZMÉNYEKKEL

„Egy házasság akkor jó, ha mindkét fél jól érzi magát benne.” (Lynn Barber)

*

– Kérem, üljön vissza a helyére, Mr. Weasley! – utasította Ront a gyógyító szelíd határozottsággal, mire a varázsló ellenséges tekintettel méregetni kezdte.

Sebastian Eagle tíz éve foglalkozott párkapcsolati tanácsadással, és ezen idő alatt rengeteg páciense, vagy ahogyan ő szerette hívni őket, beszélgetőpartnere volt már, így nem ijesztette meg sem a férfi tekintete, sem a szavai.

– Elegem van magából – dühöngött Ron, majd elindult az ajtó irányába, hogy nyomatékot adjon ennek az érzésének, de a gyógyító hangja megállásra késztette:

– Ezzel csak azt bizonyítja, hogy igazam van.

Hermione szomorú, kissé keserű tekintettel nézett férjére, miközben az járt a fejében, hogyan jutott el a házasságuk idáig.

*

Hermione Granger határozott, céltudatos nőnek tartotta magát, és úgy gondolta, két lábbal áll a földön. Az életet realista alapon szemlélte, sosem követte el azt a hibát, hogy ábrándozik. Ezen tulajdonsága teljes ellentétben állt barátnőjéével, aki egyedüli lánygyermekként egész kislánykorától kezdve a herceget várta, akit tízévesen meg is talált Harry Potter személyében.  

Hermione tervei között szerepelt a házasság, és idővel a családalapítás, mindazonáltal nem gondolta volna, hogy a nagybetűs élet ilyen lesz. A háború végeztével hármójuk közül csupán ő végezte el a Roxfortot, míg Harry és Ron inkább az iskola újjáépítésében segédkeztek. Ő viszont nem akarta félbehagyni, hiszen a szülei mindig arra tanították, hogy amit elkezd, azt fejezze is be. Így Ronnal szerencsére elég sűrűn tudtak találkozni, ami megerősítette az egymás iránti érzéseiket. Az évzáró napján pedig párja felvetette, hogy házasodjanak össze. Hermione konzervatív szemléletű családban nevelkedett, ahol gyakran hallotta, hogy nem kell elkapkodni semmit. Ő maga is hitt ebben, ugyanakkor úgy vélte, ez jó alapot szolgáltat ahhoz, hogy még jobban megismerjék egymást.

Maga sem tudta volna megmondani, mikor vált az életük egyhangúvá. Vagy mindig is ez jellemezte, csak nem volt hajlandó tudomást venni erről? Nem tudta, nem értette. Ugyan messze állt tőle az ábrándozás, olykor mégis eszébe jutott, hogy egész biztosan nem így képzelte volna a háború utáni életét. Hiányzott belőle a tűz, a szenvedély, de ezt még magának is nehezen óhajtotta bevallani. Ahogy néha rápillantott a kanapén hortyogó párjára, akinek ilyenkor gyakran egy nyálcsík folyt le az állán, vagy amikor evés után mindig kigombolta nadrágjának felső két gombját, mert úgy teleette magát, az jutott eszébe, hogy olyanok, mint a százéves házasok.

Ron nagyon könnyen beleszokott a kényelmes életbe. Egyre kevesebbet mentek el valahová vacsorázni, helyette a boszorkány munka után még nekiállt főzni, amikor pedig párja hazaért, együtt elfogyasztották az ételt. Ezután Ron leheveredett kedvenc kanapéjára, és gyakran elnyomta az álom, mire végzett az elpakolással.

Ez volt az egyik ok, ami miatt nem egyszer összekaptak már. Hermione is használta ugyan a pálcáját, de voltak tevékenységek, amiket szeretett anélkül végezni. Ilyen volt például a süteménysütés, mert ez a nagymamájával töltött közös délutánokra emlékeztette, vagy a fenyőfa díszbe öltöztetése karácsonykor. Vele ellentétben viszont Ron mindenhez a pálcáját használta, a boszorkány szerint nem egyszer átesve a ló túlsó oldalára, ugyanakkor voltak olyan dolgok, amiket még így sem tett meg soha, pedig tényleg csak egy mozdulatába került volna. A szennyes tányérokat a mosogatóban hagyta, a koszos zoknit a hálóban, és ezekkel az őrületbe tudta kergetni őt. Ron ilyenkor csak türelmetlenül legyintett „majd később megcsinálom” felkiáltással. Egyszer, amikor végre rávette a mosogatásra, párjának sikerült eltörnie három tányért, aminek az lett az eredménye, hogy inkább megcsinálta helyette.

Néha eltöprengett rajta, hogy azok a dolgok, amiket most problémának érez, miért nem tűntek fel neki rögtön az elején? Tényleg igaz volna, hogy a szerelem vakká tesz? Hét éve voltak együtt, hat éve voltak házasok, és egyre többet gondolt arra, hogy valami hiányzik a kapcsolatukból. Ha a szüleire vagy Ronéra gondolt, irigység fogta el. Hosszú évek óta házasok, és bár ott is nyilvánvalóan vannak kisebb problémák, ők képesek ezeket megoldani, míg ők Ronnal képtelenek arra, hogy a felmerülő gondjaikról beszéljenek. Nem tud vele beszélni, mert tudja, hogy ő nem egy lelkizős alkat. Neki ellenben olykor szüksége van arra, hogy olyan valakivel beszéljen, aki meghallgatja, átérzi a problémáit. 

Harryvel tudott beszélgetni. Őszintén. Akárhányszor fordult elő, hogy szüksége volt egy barátra, ő ott volt. Meghallgatta, mert neki erre volt szüksége, és tisztában volt ezzel. Miért van ez? Miért a legjobb barátja az, akinek bármit elmondhat, és nem a tulajdon férje? Kérdések, melyre azóta sem találta meg a választ.

Ugyanakkor küzdeni akart Ronért, elvégre eddig sem adott fel soha semmit. Nem akarta annyiban hagyni a házasságát. Nem akart elválni. Az, hogy gondjaik vannak – amiket egyébként úgy gondolta, csak ő érez –, nem szégyen, még a legjobb házasságban is előfordul, de nem az a megoldás, hogy feladja. Meg kell próbálni helyrehozni.

Az édesanyja javasolta, hogy keressenek fel egy párkapcsolattal foglalkozó szakembert.

– Ez egyáltalán nem szégyen, Hermione – érvelt az asszony. – Ha úgy érzed, nem tudsz erről beszélni Ronnal, kérjetek segítséget egy szakembertől, akinek az a feladata, hogy a megfelelő kérdésekkel rávezesse a párokat a problémákra, ráadásul köti a titoktartás is.

– Ron nem fog belemenni – ingatta a fejét a boszorkány.

– Ez az ő javát is szolgálja – érvelt az édesanyja. – Ha meg sem próbálod, egy helyben fogtok toporogni.

Gondolatmenetéből a mellette lévő szék nyikorgása térítette magához Hermionét, ahogy Ron – még mindig paprikás hangulatban – visszaült rá.

– Megismétlem a kérdést, Mr. Weasley: gondolja, hogy a felesége elégedetlen a szexuális életükkel?

Ron – miközben füle vörösre gyulladt – sértetten felhúzta az orrát, és dühösen méregetve hol a tanácsadót, hol őt, odavetette:

– Kérdezze őt!

Hermione, amint ráirányult a figyelem, most először érezte, hogy zavarba jön, amit köhintéssel igyekezett palástolni.

– Nos, való igaz, hogy az utóbbi időben kissé ellaposodott a kapcsolatunk ezen a téren, ugyanakkor nem ez okozza a fő problémát – válaszolt diplomatikusan, mire Ron olyan tekintettel nézett rá, mintha keresztbe akarná lenyelni.

– Ellaposodott?! – kelt ki magából haragosan, miközben erősen markolta a karfát. – Mit akar ez jelenteni?

– Ron, kérlek – próbálta csitítani férjét a boszorkány, vajmi kevés sikerrel. – Nem emiatt vagyunk most itt.

Már bánta, hogy kinyitotta a száját. Tudhatta volna, hogy ezzel a kijelentéssel a másik büszkeségébe tipor, mindazonáltal hazudni sem akart. Valóban úgy érezte, hogy jól esne neki némi változatosság a szex terén, de hogyan magyarázza meg ezt egy olyan makacs és ingerlékeny férfinak, mint Ron?

– Szerintem pedig megérdemlek némi magyarázatot, nem gondolod? – kötekedett a varázsló.

Hermione Eagle-re nézett, reménykedve, hogy ő majd a pártját fogja, ám csalódnia kellett.

– Beszélnie kell róla, Mrs. Weasley – mutatott rá a gyógyító szelíden.

Hermione már megfigyelte, hogy bár Sebastian Eagle sosem emeli fel a hangját, mégis mindig el tudja érni, hogy az emberek rá figyeljenek, vagy teljesítsék a kérését. De őt nem olyan fából faragták.

– Bocsásson meg, dr. Eagle, de nem hiszem, hogy ez létfontosságú volna. Nem ezért járunk el önhöz – hangsúlyozta ki finoman, remélve, hogy a gyógyító ennyiből is megérti. Úgy tűnt azonban, hogy sikerült nagyon mélyen beletipornia férje lelki világába, ő ugyanis nem volt hajlandó elsiklani a téma fölött.

– Ne gondold, hogy ezzel beérem, Hermione! – nézett rá eltökélten a férfi. – Ha már elrángatsz erre a baromságra, legyen értelme mire elherdálni a pénzt.

– Úgy látom – szólt közbe Eagle –, hogy ez a téma nem kerül szóba odahaza. Miért?

A boszorkány egy beletörődő sóhaj kíséretében – miközben rájött, bármennyire is szeretné, nem tudja elkerülni az intimitást – szólalt meg.

– Mert nem beszélgetünk.

– Pedig kellene.

– Tudom. Tudom, de vele nem lehet – bukott ki a nőből a keserű igazság, mire Ron dühös horkantást hallatott.

– Ez baromság.

– Napközben mind a ketten dolgozunk, aztán mikor hazaérek, nekiállok vacsorát készíteni, eszünk, aztán ő leheveredik a kanapéra, és mire végzek az elpakolással, már hortyog – intézte a szavait Hermione dr. Eagle-höz.

– Ez kifogás. Csak egy pálcaintésedbe kerülne a rendrakás, de te inkább kézzel szöszmötölsz – érvelt Ron.

– Már az is baj, ha szeretek valamit magam elvégezni? – értetlenkedett a boszorkány, és érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Nem, viszont akkor ne gyere nekem azzal, hogy nem beszélgetünk utána. Dolgozom, fáradt vagyok.

– Mert én talán nem? Nekem is jól esne, ha valaki segítene, hogy hamarabb végezzek.

– Én próbáltam, de nem hagytad.

– Azért, mert ott szerencsétlenkedtél azzal a három tányérral – morgolódott Hermione.

– Á, szóval szerinted ez vagyok? Egy rakás szerencsétlenség? – háborgott a férfi.

– Kiforgatod a szavaimat, Ron. Bár mindketten tudjuk, hogy nem bánsz valami ügyesen a pálcával, de igenis jól esne, ha legalább néha– néha odafigyelnél a holmidra. A szennyestartó a fürdőszobában van, és nem hiszem, hogy megfájdulna a kezed, ha megfognál néhány edényt, hogy a szekrénybe tedd.

– Úgy hiszem, ez elfogadható megoldásnak tűnik – szólalt meg a gyógyító.–  Maga ebbe ne szóljon bele! – vágta rá dühösen Ron, majd ismét Hermionéhez intézte szavait. – Szerintem pedig az volna elfogadható megoldás, ha kezedbe vennéd az a nyamvadt pálcát, és használnád. Varázsló vagy, te szerencsétlen.

– Mondja az, aki még a cipőjét is azzal köti meg – vágott vissza sértetten a boszorkány. Ron olyan könnyen ki tudta hozni a sodrából. Egyszeriben úgy érezte magát, mintha még mindig roxfortos diákok lennének. Elég volt. Elfogyott a türelme. – Jaj, te szerencsétlen varázsló, mi lenne veled, ha nem használhatnád azt a botot? Ki is futnál a világból… Semmit nem tudsz megoldani nélküle.

– Úgy beszélsz, mintha benned nem lenne mágia. 

– De én tudnék élni anélkül – ellenérvelt Hermione nyomatékosan. – Számomra a pálca egyfajta segédeszköz, de nem létszükséglet.

Ha a férfi akart is valamit hozzáfűzni, nem tette, mert Eagle ezt a pillanatnyi csendet választotta arra, hogy kifejtse véleményét.

– Számomra úgy tűnik, hogy a probléma forrása önök között a kommunikáció hiányából adódik…

– Micsoda éles meglátás – gúnyolódott Ron, a gyógyító azonban elengedte füle mellett a megjegyzést.

– Gyanítom, ha nem kerestek volna fel, továbbra is magukba fojtották volna a sérelmeiket. Ez nem helyes. A párkapcsolatok lényege a megfelelő kommunikáció. A beszélgetés. Csak úgy lehet orvosolni a problémákat, ha beszélnek róla. Még a szexről is. Főleg arról.

Kis hatásszünet után folytatta, ezúttal Hermionéhoz intézve szavait:

– Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember bizonyos dolgokkal nincs megelégedve, vagy másra, többre vágyik. Ugyanakkor erről beszélnie kell a társával is. Tudatnia kell vele ezeket a dolgokat. Nem várhatja el tőle, hogy magától jöjjön rá. A legjobb rögtön a felmerülés pillanatában tisztázni, mert ha elnyomja magában, abból adódik a kényelmetlenség, a szexuális elégedetlenség.

Hermione érezte, tudta, hogy a gyógyítónak igaza van. Sosem mondta Ronnak, mi az, amivel elégedetlen, mégis elvárta, hogy ezzel ő is tisztában legyen. Azt hitte – így belegondolva botorság volt a részéről –, hogy ha ő érzi, érzi a másik is. Hogy Ron figyel rá annyira, hogy az apró jelekből észrevegye, valami probléma van. Magától sosem hozta szóba.

– Áruljon el nekem valamit, Mrs. Weasley – zökkentette ki gondolataiból Eagle hangja. – Mikor kezdeményezett utoljára?

– Tessék?

– Azt kérdeztem, mikor kezdeményezte utoljára a szexuális együttlétet.

A boszorkány érezte, hogy arca lángra kap, zavartan nézett a gyógyítóra.

– Én igazából… nem szoktam – motyogta, miközben kezével idegesen babrált a ruháján.

– Miért nem?

– Nos, mert mindig úgy gondolkodtam, hogy nem nekem kell kezdeményezni – találta meg Hermione a hangját.

– Ez botorság, asszonyom. A változatosság legjobb módja, ha kölcsönösen kezdeményeznek. Régen túlléptünk azon az időn, amikor ez csupán a férfiak feladata volt. Önök házasok, egyenrangú felek: azt tesznek egymással és akkor, amikor szeretnének.

Hermione oldalra sandítva látta, hogy Ron kihúzza magát, és elismerően néz a gyógyítóra, most először, mióta idejárnak. És ez bosszantotta. Bár elismerte a tanácsadó igazát, mégis megalázottnak érezte magát a férje részéről. Ez lenne a megoldás? Emiatt jutottak volna idáig? Mert nem mondta el Ronnak, mire vágyik, és mert nem teperte le a konyha közepén?

Legszívesebben pofon vágta volna a férjét, de volt még benne annyi méltóság, hogy ne rendezzen jelenetet.

*

Harry nem tudott a feladatára koncentrálni. Egybefolyó zajként hallotta maga mellett Kingsley és a minisztériumi aktakukac eszmecseréjét, és ő is bólintott néhányszor, bár fogalma sem volt, konkrétan mire. Gondolatai Ron és Hermione körül forogtak, hogy vajon hogyan alakul a látogatás a terapeutánál.

Három héttel korábban barátja dúvadként rontott be az irodájába, és kijelentette, hogy feleségének elment az esze. Kérdés nélkül fogott bele a panaszáradatba: elmondta, hogy Hermione el akarja rángatni egy párkapcsolati tanácsadással foglalkozó fazonhoz; valami idegenhez, hogy az állítólagos problémáikról beszéljenek.

– A fejébe vette, hogy gondjaink vannak – járkált fel-alá a férfi. – Biztosan az anyja beszélte rá erre az ökörségre.

– Bizonyára csak jót akart – jegyezte meg Harry, vajmi kevés eredménnyel.

– Ugyan már, haver. Minden kapcsolatban vannak problémák, még az olyanoknál is, mint anyáéké, pedig milyen régóta vannak együtt. Mégsem mentek el soha valami agykurkászhoz, hogy kifecsegjék a magánéletüket.

– Ez igaz, de nem hiszem, hogy Hermione rosszat akarna ezzel. Szerintem hagyd rá.

– Micsoda? Nem fogok azért fizetni, hogy valami bolond közhelyekkel lásson el minket – háborgott barátja, s láthatóan nem értette, ő miért nem áll mellette ebben a kérdésben. Nemtetszésének hangot is adott.

– Nem értem, miért az ő pártját fogod. Szerinted ez jól van így? Te mit szólnál hozzá, ha a húgom egyik nap ilyen ötlettel állítana haza? Neked sem tetszene, úgy hiszem.

– Most nem rólam van szó – tért ki a válaszadás elől Harry. Nem ez volt a legmegfelelőbb időpont arra, hogy az ő házasságáról beszéljenek. Mivel látta, hogy barátja nagyon ellene van ennek az egésznek, úgy döntött, taktikát vált.

– Tedd meg az ő kedvéért, Ron. Szereted, és nem akarod őt elveszíteni, ugye? – A másik megrázta a fejét. – Akkor fogadd el ezt a lehetőséget. Én is megtenném Ginnyért – tette hozzá Harry, és ezt nem csupán az udvariasság mondatta vele.

Végül sikerült rábeszélnie barátját arra, hogy Hermionéval keressék fel a szakembert. Bár ezt így konkrétan nem mondta Ronnak, de tudta, hogy szükségük van segítségre. A boszorkánnyal beszélgettek erről; tisztában volt azzal, hogy a nő nem teljesen elégedett, bár konkrétumokat sosem említett.

Ez nem volt tudatos. Barátnője sosem azzal a szándékkal kereste fel őt, hogy a magánéletéről beszéljen, de valahogy akaratlanul is szóba került a téma.

Megértette Hermionét. Ron volt a legjobb barátja, úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta, hogy ő nem olyan típus, akivel érzelmi, lelki dolgokról komolyan lehet beszélni, ugyanakkor a boszorkány igényelte az effajta törődést. Bár Harry nem érezte úgy, hogy kifejezetten értene ehhez, Hermione már azt is nagyra értékelte, hogy meghallgatta.

Az első terápiás alkalom után Ron bosszankodását fejezte ki, úgy érezte, teljesen feleslegesen járnak a gyógyítóhoz. Mikor Harry megkérdezte, mikről beszélgettek, barátja legyintve közölte, hogy Eagle a roxfortos időkről kérdezett, hogy milyen volt akkor a viszonyuk Hermionéval, és hogy mikor kezdett iránta másként érezni.

– Nem értem, ez miként segíthet –  bosszankodott a férfi.

Harry úgy vélte, Eagle első körben a kapcsolatuk kezdetét akarja felmérni, hogy képet kapjon róluk. Ismerte már Hermionét annyira, hogy tudja, nem menne el akárkihez, ezért úgy gondolta, alaposan utánajárt, ki foglalkozik ilyennel varázslókörökben. Egészen biztosan nem bízta a szerencsére, így hát Harrynek meggyőződése volt így látatlanban is, hogy a terapeuta érti a dolgát.

Mivel Ron makacs természet volt, ismét az ő rábeszélésére volt szükség ahhoz, hogy a következő szombaton is elmenjen a Mungóba. Harrynek mindennél fontosabbak voltak számára a barátai, és nem akarta, hogy ez a nehezen megszerzett boldogság szétfoszoljon csak azért, mert nem beszélgetnek egymással. Ám az a tanácsadás már nemcsak bosszantotta Ront, de egyenesen felháborítónak tartotta Eagle-t, amiért ilyen arcátlan dolgokat merészel tőlük kérdezni.

– Mi köze hozzá annak a kuruzslónak, hogy féltékeny természet vagyok-e?

Harry nem akart vitatkozni, de tisztában volt azzal, hogy milyen féltékeny természet. Amikor még nem voltak együtt Hermionéval, Viktor Krum udvarlása tisztára felbőszítette barátját, és amikor Bill és Fleur esküvőjén a bolgár kviddicsbajnok ismét színre lépett, újfent ellepte a köd az agyát.

Harry, bár erre nem szívesen gondolt, azzal is tisztában volt, hogy Ron rá is féltékeny. Amikor horcruxok után kutattak, a nyaklánc, mely túl sokáig függött barátja nyakán, felerősítette a negatív gondolatait, és annak elpusztításakor Ron maga előtt látta két barátját, amint őt semmibe véve csókolják egymást. Ron és Hermione végül egymásra találtak, ők hárman pedig egyszer sem beszéltek erről, azóta sem. A háború véget ért, a világban és az emberek lelkében béke honolt, az élet pedig felvett egy sajátos ritmust, amihez mindenki igyekezett alkalmazkodni. Harry is meglepődött, amikor az utolsó év végén Ron megkérte Hermione kezét.

Harry nem akart távol lenni barátaitól, annak ellenére, hogy a hoppanálással akárhol utolérték volna egymást, így felvetődött benne, hogy költözzenek mind Godric’s Hollow-ba. Miután azonban ismerte Ron féltékeny természetét, és nem akart emiatt semmiféle kellemetlenséget, úgy intézte, hogy az ötlet barátja fejéből pattanjon ki. 

A varázsló alig észrevehetően rásandított a karórájára, miközben már tűkön ült, hogy mikor lesz vége ennek a megbeszélésnek. Elhatározta, hogy ezután azonnal Ronékhoz hoppanál, mert furcsa érzés kerítette hatalmába, és tudni akarta, mi történt. Minél előbb, annál jobb.

*

Amint beléptek az ajtón, Hermione nem tudta tovább türtőztetni magát.

– Remélem, most elégedett vagy! – támadt a férjének.

– Én?

– Látnod kellett volna, milyen önelégült képet vágtál Eagle előtt, amikor a kezdeményezésről beszélt. Van fogalmad róla, mennyire kellemetlenül éreztem magam miatta? Mégis mire volt ez jó, mi volt vele a célod?

Mérgében fel-le járkált a nappaliban, választ pedig nyilvánvalóan nem várt, ugyanis tovább folytatta.

– Mintha legalábbis nem tizenegy éves korunk óta ismernénk egymást. Hiszen tudod, hogy konzervatív családból származom, konzervatív mugli családból, ahol gyerekkorom óta azt hallottam, hogy nem kell elkapkodni semmit, hogy nem illik a nőnek kezdeményezni, és hogy házasság előtt nincs szex. Én nem vagyok az a típus, akinek ez könnyen megy. Sajnálom, ha ennyi év után erre magadtól nem jöttél rá – nézett a férjére Hermione keserű tekintettel. –  Hála neked, most Eagle azt hiszi, ez okozza közöttünk a legnagyobb problémát, pedig nem. Én nem emiatt akartam, hogy keressünk fel egy terapeutát, hanem mert reméltem, hogy megoldja a kommunikációs gondjainkat.

– Ne gyere megint a kanapéval! – húzta fel az orrát Ron, hangja türelmetlenül csengett. – Már ott is megmondtam, de elmondom még egyszer. Ha igazán akarnál, találnál rá módot, hogy beszéljünk.

– Ahhoz éreznem kellene részedről a hajlandóságot.

– A hajlandóságot? Mire? – szökött magasba a férfi szemöldöke.

– Hogy meghallgass. Hogy figyelj rám. Szükségem van rá, hogy érezzem, kiönthetem neked a szívem, ha úgy adódik. De ismerlek, és tudom, hogy te nem vagy ilyen alkat.

– Ezt akkor is tudtad, amikor hozzám jöttél – vágott vissza Ron. – Ez nem mentség, Hermione.

– Tudtam, igen, de nem várhatom el, hogy megtedd ezt néha az én kedvemért? Nem hiszem, hogy ez olyan eget rengető kérés volna.

– Hagyjuk ezt! – fordult hátra a férfi, és elindult a konyha irányába, a boszorkány pedig értetlenül nézett utána.

– Most meg hová mész?

– Éhes vagyok – morogta Ron hidegen.

– Ezt nem hiszem el! – ment fel Hermionéban a pumpa. – Itt a lehetőség, hogy beszéljünk, ha már egyszer Eagle előtt nem voltál hajlandó, és te el akarod tussolni. Az ég áldjon meg! – iramodott a férje után, és megragadta a jobbját –, beszélj!

Látta Ron tekintetében a haragot, mely ismét fellobbant benne.

– Tényleg tudni akarod? – nézett rá a férfi vádlón, mire ő bólintott, bár a hangsúly és Ron szemének furcsa csillogása némiképp megijesztette.

– Elegem van abból, hogy szamár vagyok neked a ló helyett.

– Tessék?

– Ne mondd, hogy nem érted – legyintett türelmetlenül a férfi. – Mindig is tudtam, hogy én Harry mellett csupán második lehetek, de reméltem, ha komolyabbá válik közöttünk a dolog, akkor egyszer majd el tudom érni, hogy én legyek számodra a legfontosabb. Amikor megkértem a kezed, és te igent mondtál, azt hittem, győztem. Tévedtem.

– Ron, ne beszélj butaságokat, hiszen szeretlek – nézett rá értetlenül Hermione. – Miért gondolod, hogy versenyezned kell vele, hiszen a barátod. A legjobb.

– Miattad – válaszolt komoly tekintettel a férfi. – Azért, mert bár férj és feleség vagyunk, mégis mindig hozzá fordulsz, ha bajod van.

– Ron…

– Ne hidd, hogy nem vettem észre, hiszen még Nefeledd gömböket is küldözgetsz neki.

A boszorkány elgondolkodva sóhajtott fel. Harry feledékeny típus. Ginny időnként szokott neki panaszkodni arról, hogy úgy véli, a férfi számára minden sokkal fontosabb, mint ő: a munkája, a barátai, a keresztfia. Annyira bele tudott merülni az adott feladatába, hogy bár akaratlanul, de igen gyakran megfeledkezett fontos eseményekről, legyen az közös vacsora, évforduló, születésnap.

Hermione ismerte a varázslót, tudta, hogy nem szándékosan teszi, Ginny ugyanakkor igencsak mellre szokta szívni, ő pedig egy idő után úgy döntött, segít nekik. Barátnője mindig elmondta, hová készülnek éppen, ő pedig előző nap mindig küldött Harrynek egy Nefeledd gömböt, hogy tudja, valami fontosra emlékeznie kell. A módszer igen hatásosnak bizonyult, így mind a hárman megnyugodhattak.

Nem hitte, hogy ez bármiféle problémát jelentene, hiszen ez nem volt több, mint egy baráti gesztus. Ron a jelek szerint azonban egészen másként értelmezte.

– Mert a barátom, és nem akarom, hogy Ginnyvel emiatt veszekedjenek.

– Mi miatt? – nézett rá értetlen arccal a férfi. –  Mégis mit csinál Harry a húgommal?

– Semmit – vágta rá a boszorkány, majd gyorsan hozzáfűzte: – Legalábbis semmi olyat, amire gondolnál.

– Akkor meg minek kellenek azok a gömbök? – kötekedett Ron.

– Tudod, hogy Harry mennyire bele tud temetkezni a feladataiba, észre sem veszi az idő múlását. Ezek csak arra kellenek, hogy ne feledkezzen meg fontos eseményekről – magyarázta Hermione, és remélte, hogy a férje nem fújja fel a dolgot.

– Vagyis elhanyagolja a húgomat?

– Nem… vagyis nem szándékosan, egyszerűen csak…

– Szóval igen – vágta rá igen mérges tekintettel a férfi, mintha legalábbis ő tehetne erről. – És te tudtad ezt, mégsem szóltál nekem egy árva szót sem!

– Azért, mert tudtam, hogy túlreagálnád.

– Szóval szerinted ez rendjén van így? – meredt rá vádlón Ron. – A legjobb barátom elhanyagolja a húgomat, és úgy véled, nekem nem kell tudnom róla?

– Nem szándékosan teszi.

– És te még véded? Hiszen Ginnyvel barátnők vagytok. Hátba támadod?

– Tessék? – kerekedett el a nő szeme hitetlenkedve. – Honnan veszed ezt az ostobaságot? Épp hogy segíteni akarok. Mindkettejüknek.

– Hogy én mekkora hatökör vagyok! Egy emeletes barom! Hiszen tudott róla. Ezért nem lepődött meg, amikor elmeséltem neki, hogy hová akarsz rángatni.

– Ron…

– És én még nem értettem, miért veszi ezt olyan könnyen, hogy miért nem áll az én oldalamon! Áruld el nekem, mióta beszéltek ki a hátam mögött? – nézett Hermionéra a férfi felháborodva.

– Mi nem…

– Elmesélted neki azt is, hogy gyatra szeretőnek tartasz? – Ron most már szabályosan ordított, aminek következtében a falon lévő néhány portréalak befogta a fülét.

– Kiforgatod a szavaimat, én egyáltalán nem ezt mondtam!

– Persze, a gyógyító előtt nem akartad ilyen nyíltan kimondani, de magadban ezt gondolod. És az én drága legjobb barátom volt olyan kegyes, és felajánlotta a vállát, amikor kellett. Jót nevettetek, mi?

– Dehogyis…

– Persze, hiszen Harry Potter úgy tökéletes, ahogy van. – Úgy tűnt, a férfi meg sem hallotta az ellenkezést, lávaként ömlöttek belőle a szavak. – Világmegmentő, kiváló auror, férj és tökéletes szerető. Nyilván nem utóbbi miatt veszekszenek Ginnyvel. Talán még szexuális tanácsokkal is ellátott…

Csatt. Hermione tenyere olyan erősen csapódott férje arcának, hogy a másik kissé hátra is tántorodott tőle. A boszorkány egész testében remegett az indulattól.

– Ne merészelj még egyszer ilyet mondani! Szégyellhetnéd magad a viselkedésedért. Még mindig irigykedsz Harryre, pedig tudhatnád, hogy ő vágyik a legkevésbé figyelemre. Féltékeny vagy, amiért beszélek vele, ahelyett hogy jobban odafigyelnél rám. Minden okkal történik, Ron. Ha hiszed, ha nem, valószínűleg nem, sosem mondtam Harrynek konkrét dolgokat. És az egész sosem akarattal történt. Nem amiatt kerestem fel, mert erről óhajtottam beszélni vele. Egyszerűen csak… – Hermione mélyet sóhajtott. – Nőből vagyok, szükségem van arra, hogy az érzéseimről beszéljek, hogy valaki meghallgasson. Ha igazán fontos vagyok neked, akkor te lennél, aki odafigyel erre.  Rám.

Mondandója végére egészen elhalkult a hangja, és már csak a keserűség érződött belőle. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy nem fog változni semmi. Azért keresett egy terapeutát, mert édesanyja szavai bogarat ültettek a fülébe. Hitt abban, hogy egy szakembernek sikerül rávezetnie őket a helyes útra, hogy meg tudják oldani a problémáikat, de rájött, hogy ez nemhogy javított, sokkal inkább rontott a helyzeten. Ron nem fog megváltozni. Eljárhatnak még egyszer, kétszer, tucatszor a Mungóba, nem jutnak majd előrébb. Ha a férfi ennyi év elteltével is féltékeny Harryre, ha irigykedik rá, és nem bízik a házasságukban, nincs értelme miről beszélni tovább.

Fájt erre gondolnia. Hatévnyi házasságot a szemetesbe dobni… Egyelőre nem tudta kimondani, hogy vége, bármennyire is érezte legbelül, hogy nincs tovább. Nincs értelme.

Fásultan lerogyott a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.

Ha Ron akart is mondani valamit, nem tette, ugyanis a csengetés belé fojtotta a szót. A boszorkány tompán érzékelte, hogy férje a bejárathoz megy, a következő mondatra azonban önkéntelen felkapta a fejét.

– No, lám, a felmentő sereg. – Ron hangja csöpögött a gúnytól. – Én nem is zavarok tovább.

*

Harry döbbenten állt az ajtóban. Percekig azon gondolkodott, mire vélje ezt az előbbi kijelentést, és menjen-e barátja után, hogy számon kérje, vagy nézze meg Hermionét, mert biztos volt benne, hogy veszekedtek. Végül az utóbbi mellett döntött, és óvatosan beljebb lépett.

A boszorkányt a nappaliban találta, amint könyveket és folyóiratokat rendezgetett. Harry megköszörülte a torkát.

– Hermione – szólította meg a nőt, mire ő kurtán biccentett, de nem nézett rá. Mintha szándékosan kerülte volna a tekintetét. A következő mondat meg is erősítette ebben.

– Mit keresel itt, Harry?

– Hát, igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy ment ma a terapeutánál.

– Jól – érkezett a kurta válasz, de Harrynek az volt az érzése, barátnője nem mond igazat. Hiszen barátja eléggé felpaprikázott hangulatban volt, és egész biztosan ő maga is szóba került, ez jött le neki a megjegyzésből.

– Biztos? Csak mert nekem úgy tűnt…

– Igen, Harry, biztos – hangsúlyozott ki Hermione minden egyes szót, jelezve, hogy nem akar több kérdést. Visszafordult a tennivalóihoz, és láthatóan igyekezett a férfiról tudomást sem venni.

Harryt bosszantotta a másik viselkedése. Mintha haragudna rá… Mi történhetett a Mungóban? Eagle kérdezett olyat, ami kellemetlenül érintette, vagy inkább…

– Mit mondott Ron? – tette fel a kézenfekvő kérdést.

– Semmit.

– Ugyan, ne mondd nekem, Hermione, hiszen úgy viharzott el, mint egy dúvad, mikor meglátott. Biztos vagyok abban, hogy veszekedtetek. Mit mondott?

– Nem fontos.

– Nekem igen – ellenkezett a férfi, mire egy röpke pillanatra elkapta barátnője pillantását, amiben szomorúságot vélt felfedezni.

– Éppen ez a baj – sóhajtotta a boszorkány, majd elindult a konyha irányába. Harry utánament.

– Hermione…

– Jobb lenne, ha elmennél, Harry.

– Nem megyek sehová – makacskodott a férfi – Aggódom érted, és az érdekel, miket hordott össze Ron, amivel sikerült így megsértenie.

Harry látta, hogy a nő keze erősebben markolja a konyhaszekrény peremét.

– Nem akarod tudni.

– De igen.

– Nem akarok beszélni róla.

– Meghallgatlak.

– Nem akarom, hogy meghallgass, hogy törődj velem, hogy figyelj rám! – pördült meg Hermione a tengelye körül, felemelve a hangját. – Nem vagyok a feleséged, nem a te feleséged vagyok, ne foglalkozz vele, mi van velem. Inkább az járjon a fejedben, hogy ne hanyagold el Ginnyt.

Hermione mellkasa fel-le emelkedett, ahogy mélyeket lélegzett, arca teljesen kipirult az indulattól, Hermione pedig a pillanatnyi meghökkenését félretéve rosszallóan tette fel a kérdést:

– Ezt mondta?

A boszorkány nem felelt.

– Te is tudod, hogy ez ostobaság. Barátok vagyunk. Ha Ron túl bolond hozzá, hogy felfogja…

– Menj el, Harry.

– Nem megyek.

– Menj el.

– Nem – jelentette ki határozottan a varázsló, és kicsivel közelebb lépett a nőhöz. Érezte, hogy igazából ő sem ezt akarja, csak fájnak neki Ron szavai, és azt hiszi, ezzel helyrehozhatja.

– Kérlek – suttogta a boszorkány, miközben szeme elfátyolosodott. Amint elé ért, Harry óvatosan átfogta a nő vállát, és magához ölelte őt.

Érezte, hogy inge nedves lesz a másik néma könnyeitől, és egy idő után vékony karokat érzett a hátához simulni.

Hosszú időbe telt, mire a boszorkánynak sikerült megnyugodnia, és zavartan kibontakozott az ölelésből. Harrynek pedig fogalma sem volt, mitől jött zavarba ő is. Hermione halványan elmosolyodott, majd letelepedett az egyik székre, és már nem tűnt úgy, mintha el akarná küldeni, így ő is hasonlóképp tett.

– Kérsz teát?

– Köszönöm.

A boszorkány elővette a pálcáját, de aztán meggondolta magát, felállt, és maga készítette el a teát. Letette az asztalra, majd visszaült a helyére. Harry nem tudta, szóba merje-e hozni Ront, ám úgy tűnt, nincs rá szükség, mert a másik magától megtette.

– Azt hiszem, vége van. Ténylegesen – suttogta, Harry pedig nem tudta, mit felelhetne erre. Nem akart ostoba közhelyekkel élni, és egyébként is haragudott barátjára a viselkedéséért. – Úgy hiszem, teljesen felesleges tovább eljárni Eagle-höz, csak időpocsékolás volna. Hétfőn küldök neki egy baglyot ez ügyben.

Mind a ketten szórakozottan kevergették a gőzölgő teát, de inni egyikük sem ivott.

– A többit még nem tudom. Ha Ron ma hazajön, amiben nem vagyok biztos, akkor megmondom neki, hogy nem kell többet aggódnia a galleonok miatt – húzta el a száját Hermoine.

Harryt egyszeriben megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Ahogy elnézte a másik könnytől kissé duzzadt szemét, a szomorú arcot, legszívesebben azt mondta volna, hogy Ron nem érdemli meg őt, ugyanakkor nem akarta megbántani Hermionét. Még akkor sem, ha elgondolkodott azon, a boszorkány ugyan ritkán sírta el magát, de az eddigiek mind Ron miatt történtek.

Mondani akart barátnőjének valamit. Valamit, akármit, amivel biztosíthatja róla, hogy sajnálja – bár inkább miatta – ezt az egészet, és hogy tudja, rá bármikor számíthat, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Így inkább hallgatott, és mivel Hermione sem szólalt meg, egy ideig csendben ültek, miközben kortyolgatták a teájukat.

Végül, ki tudja, mennyi idő múlva, a boszorkány megköszörülte a torkát, és megköszönte a látogatását, de kérte, hogy most már menjen haza.

– Rendben leszel? – kérdezte Harry.

– Megleszek, köszönöm – eresztett meg egy halovány mosolyt a másik, majd az ajtóig kísérte.

– Vigyázz magadra.

– Így lesz.

*

Harry gyalogosan tette meg a hazáig vezető utat. Bár hoppanálhatott volna, úgy érezte, szüksége van némi friss levegőre, hogy kitisztuljon a feje. Nem bírta kiverni a fejéből Ron dühös tekintetét, amellyel végigmérte őt és azokat a gondolatokat, amik a fejében járhattak közben. Nem értette, nem akarta érteni. Ő volt a legjobb barátja. Tizenegy éves koruk óta ismerték egymást, szinte minden nyarat az Odúban töltött a Weasleykkel, akik olyanok voltak neki, mint a családja – még a kissé gőgös természetű Percy is.

Nem értette, mi mérgesíthette fel ennyire. Azért borult így ki, mert beszélgetnek Hermionéval? És? Hiszen ők is barátok, mindannyian a minisztériumban dolgoznak, vannak közös ügyeik. Természetes, hogy beszélnek egymással.

Harry kissé megrázta a fejét, hiszen tudta, hogy nem szándékosan, de elég gyakran szóba került barátai házassága is. Hermione panaszkodott, ő meghallgatta, és ez jó néhányszor megismétlődött. És mi van akkor? Ettől még nem szűrik össze a levet, és különben is, ha Ronnak ez nem tetszik, miért nem vele vitatja meg? Miért kell megbántania, megsértenie a feleségét? Hogy utána a boszorkány őt keresse fel a problémájával?

Amint befordult az utcájukba, és meglátta a nappalijuk ablakából kiszűrődő fényt, Hermione szavaira gondolt.

„ Inkább az járjon a fejedben, hogy ne hanyagold el Ginnyt." Bár tisztában volt vele, hogy ezek tulajdonképpen barátja gondolatai, mégis rosszul esett neki. És akkor eszébe jutott: a tegnapi Nefeledd gömb, a vacsora… Megszaporázta lépteit, és zihálva lépett be a házba, ami azonban ott fogadta, az ajkára forrasztotta a szót. Értetlenül nézte a két nagyméretű utazóládát az előszoba falának támasztva. Ekkor jött le Ginny a lépcsőn, rajta az utazótalárja, szemmel láthatóan készen állt az indulásra.

– Ginny? Mit jelentsen ez az egész? Mik ezek a ládák? – szegezte neki a férfi a kérdéseit.

– Elmegyek, Harry – jelentette ki a nő komolyan.

– Mi? Miért?

– Tudod, hogy ma milyen nap van?

– Nézd – kezdett magyarázkodni a varázsló –, tudom, hogy elfelejtettem a vacsorát, és nagyon sajnálom, de hidd el, nem szándékosan. De ma volt Hermione és Ron terapeutás napja, és én…

– Hát persze – nevetett fel keserűen a boszorkány. – Mindig van valami, ami miatt nem érsz rá.

– Figyelj, el tudunk menni legközelebb is. Ígérem, hogy most semmi sem fog közbejönni.

– Nem, Harry, elég volt.

– Ne csináld, Ginny. Azért akarsz elmenni, mert megfeledkeztem egy vacsoráról? Ez nevetséges.

– Nem – rázta meg a fejét a felesége. – Azért akarok elmenni, mert nem ez az első alkalom, hogy megfeledkezel rólam. Mert neked minden sokkal fontosabb, mint én. Mert nem én vagyok a legfontosabb az életedben.

 – Ez nem igaz – ellenkezett Harry hevesen. – Te is tudod, hogy ez nem igaz.

– Valóban? Akkor miért van az, hogy nem veszed figyelembe, én mit szeretnék?

– Tessék?

– Én vagyok a legfiatalabb a családban. Mindig is küzdenem kellett a figyelemért, és most, felnőtt fejjel már nem akarom ezt. Társasági életre vágyom, Harry. Arra, hogy gyakrabban mozduljunk ki itthonról, menjünk el szórakozni, és ne csupán Lunáéknál vagy a bátyáméknál töltsük az időt. De te nem vagy erre hajlandó, merthogy te vagy a világmegmentő, és nem akarod, hogy lekapjanak az újságírók. Tájékoztatásul közlöm, hogy te mindig – érted? –, mindig valaki leszel az emberek szemében, és ezen nem tudsz változtatni. De ez nem jelenti azt, hogy el kell zárkóznod a világ elől.

 – Nem értelek, Ginny – nézett feleségére kissé csalódottan a férfi. – Ismersz engem. Tudod, hogy gyűlölöm a rivaldafényt, és nem vágyom másra, mint békére és nyugalomra– Én nem azt mondom, hogy használd ki a hírneved, Harry – rázta meg a fejét a boszorkány –, de az sem járja, hogy menekülsz előlük. Élned kellene az életedet. Most, amikor végre megteheted.

Harry a fejét ingatta.

– Sajnálom, Ginny.

– No, látod, Harry, épp emiatt megyek most el – igazította meg a nő a talárját, majd elindult az előszoba irányába.

Harry követte őt a tekintetével, de túl fáradt, fásult és csalódott volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.

– Hová akarsz menni? – kérdezte végül, mintegy beletörődve a kialakult helyzetbe.

– Egyelőre haza, aztán majd meglátom. Ég veled, Harry – nézett rá szomorúan Ginny, majd maga előtt lebegtetve a bőröndjeit, kilépett az ajtón, kongó ürességet hagyva maga után.

A varázsló hosszan nézte a pontot, ahol a felesége eltűnt, és remélte, hogy az egész csupán egy rossz álom. Egy álom, melyből nemsokára felébred, és rájön, hogy semmi nem változott az életében. De ahogy múltak a percek, úgy vált minden egyre valóságosabbá, neki pedig szembe kellett néznie azzal, hogy Ginny faképnél hagyta. Nem tudott másként gondolni erre, és akárhogyan is próbálta megérteni, miért tette, mindig felülkerekedett benne a csalódottság érzése. Azt hitte, a boszorkány megérti őt, hiszen tudja, miken ment keresztül a háború idején. Harry világéletében utálta a rivaldafényt, és semmi másra nem vágyott, mint nyugodt életre, kíváncsiskodók és firkászok hada nélkül. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Ginny szavai visszhangoztak a fülében: Mindig is küzdenem kellett a figyelemért, és most, felnőtt fejjel már nem akarom ezt. Számára ez egyet jelentett azzal, hogy feleségét egyáltalán nem zavarná a közfigyelem, ami vele, Harryvel jár, és rá kellett jönnie, hogy ők ketten teljesen mást akarnak az élettől. Egy keserű hang a fejében azt szajkózta, hogy bár Ginny állítása szerint nem akarja, hogy kihasználják a nevét, mégsem lenne ellenvetése, ha így történne.

Eszébe jutott az a csöppnyi tíz éves kislány, aki elszakadva anyja szoknyája mellől szaladt utána a vasútállomáson, és aki jó ideig zavarba jött, ha csak meglátta. Lehet, hogy a nő ezért volt vele? Azért, hogy általa a figyelem középpontjába kerülhessen?

Megrázta a fejét. Nem, az nem lehet. Ginny szereti őt, győzködte magát, de a belső hangja szemérmetlenül kijelentette, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.

Szeretett volna beszélni valakivel, de akik szóba jöhettek, hozzájuk jelen pillanatban nem fordulhatott. Ron pipa rá, ezek után nyilván még jobban, Hermionénak pedig épp elég baja van most, nincsen szüksége egy újabbra.

Végül úgy döntött, beletemetkezik az önsajnálatba, és italba fojtja bánatát. Bár az a pár üveg vajsör, amit talált, közel sem volt olyan erős, mint a lángnyelv whisky, de a célnak most tökéletesen megfelelt ez is. El akart feledkezni arról, hogy valószínűleg most vesztette el a feleségét és az egyik legjobb barátját is…

Másnap hajnalban, ő legalábbis annak érezte, bagolyhuhogásra ébredt. Úgy tűnt, egy igen kitartó példány igyekszik felhívni magára a figyelmet, ő pedig hiába húzta a fejére a párnát, a tollas csak nem akarta abbahagyni. Harrynek borzalmasan fájt a feje, tekintve, hogy nem sűrűn részegedett le, és minden apró zajt legalább háromszor olyan hangosnak érzett, mint amilyen ténylegesen volt.

Nagy nehezen feltápászkodott a kanapéról, majd beengedte a jószágot, mely máris hangos csivitelésbe és kezének csipkedésébe kezdett.

– Hé, au, ne már! – szisszent fel a férfi, majd nagy nehezen sikerült leoldania a levelet az állat lábáról. Gyorsan adott neki némi csemegét, majd kibontotta az üzenetet. Felismerte Andromeda baglyát, és remélte, nincsen semmi baj.

Harry,

Remélem, nem feledkeztél meg róla,  hogy Teddy ma délután nálatok tölti a délutánt, illetve szeretne ott aludni. Bízom benne, hogy nem okoz gondot. Kettőkor a Hop-hálózattal érkezik. 

Ölel,

Andromeda

Harry megmasszírozta orrnyergét. Ami azt illeti, teljesen kiment a fejéből keresztfia aznapi látogatása. Ránézett az órára: fél tizenkettő. Úgy döntött, illő volna minél hamarabb kijózanodnia, és emberibb külsőt produkálnia, ezért első dolga volt elugrani a patikába, hogy beszerezze a megfelelő bájitalt.

– Épp időben, Mr. Potter – köszöntötte őt barátságosan az öregúr. – Ma korábban zárok.

– Igen?

– Tudja, a kis unokám ma ünnepli a tizenegyedik születésnapját, és az édesanyja minket is meghívott ez alkalomból.

– Nos, gratulálok – biccentett Harry. – Kaphatnék egy adag kijózanítót, kérem?

– Görbe este? – somolygott a varázsló, mire a férfi megrázta a fejét.

– Nem.

Nem mondott többet, a patikus pedig eléggé tapintatos volt hozzá, hogy ne firtassa a dolgot.

Amint kiitta a fiolát, és rövid időn belül érezte annak jótékony hatását, kinyitotta a hűtőt, hogy megnézze, mivel tud szolgálni a kisfiúnak. Szerencsére úgy tűnt, Ginny nem felejtette el a mai látogatást, ugyanis Teddy kedvenc csokis sütijét megtalálta becsomagolva a felső polcon, vacsorára pedig ott volt még az előző napi spagetti.

*

Teddy egyik pillanatról a másikra lett rosszul. Kint játszottak a hátsó udvaron, a kisfiú épp a tőle kapott cikeszt próbálta elkapni, amikor feljajdult, és kétrét görnyedt, miközben a hasát szorította.

– Prücsök! – szaladt oda hozzá riadtan. – Mi történt? Hol fáj?

– A hasam – nyöszörögte a gyerek, miközben már a füvön térdelt, és szemét ellepték a könnyek.

Harry kétségbeesett, és nem tudta, mit tegyen. Arra gondolt, hogy talán az ebéd okozta, talán túl sokat evett, és megterhelte a kis gyomrát. Valamit tennie kellett, de azonnal. El akart rohanni a patikába, de eszébe jutott, hogy az öreg már nincs ott. Végül meglengette pálcáját, és küldött egy patrónust Hermionénak, hogy azonnal jöjjön át, és hozzon magával minden odahaza fellelhető bájitalt, bármit, ami segíthet a kisfiún. Három perc sem telt el, mikor megjelent a boszorkány, kezében az elsősegély táskájával, és hozzájuk sietett.

– Mi történt, Harry? – térdelt le melléjük.

– Nem tudom. Játszottunk, és egyszer csak rosszul lett. Azt mondja, a hasa fáj.

– Láza van?

– Nem tudom.

Hermione tenyerét Teddy homlokához szorította, és a fejét csóválta.

– Hőemelkedés biztosan.

– Csinálj már valamit szegénnyel! – ripakodott rá kétségbeesve a férfi, miközben a fiú hátát simogatta.

– Először is adok neki fájdalomcsillapító-főzetet, hogy be tudjunk menni a házba – magyarázta a nő, majd előhalászott a táskájából egy narancssárga színű fiolát, és a kisfiú szájához tartotta.

– Ezt idd meg, Teddy. Elmulasztja a hasfájást.

A kisfiú engedelmeskedett.

– Mikor hat? – kérdezte Harry.

– Egy-két perc.

Amint a szer kifejtette hatását, Harry felnyalábolta a fiút, bevitte a vendégszobába, és az ágyra fektette. 

– És most?

A boszorkány az ágy szélére ült, és a kisfiú hasát simogatta. A gyerek arca még mindig falfehér volt, és laposakat pislogott.

– Teddy, figyelj rám egy kicsit. Szeretnék kérdezni valamit. Voltatok az utóbbi napokban valahol a nagymamával? Vendéglőben, étteremben?

Teddy lassan ingatta a fejét.

– Pénteken – suttogta aztán – Martinnak szülinapi zsúrja volt.

– Miket ettél?

– Hamburgert, meg sült krumplit.

– Az anyukája készítette?

– Apukája – érkezett a fáradt felelet.

Harry összenézett a boszorkánnyal, aki némán bólintott, majd elővett a táskájából egy kisebb, fekete követ.

– Nyisd ki a szádat – kérte szelíden, majd bedugta a bezoárt a gyerek szájába. – És most nyeld le. Kellemetlen íze van, de segít meggyógyulni.

Kis idő múlva, amikor Teddy elaludt, óvatosan eligazgatta a párnát és a takarót, majd hagyták őt pihenni.

– Minden bizonnyal ételmérgezés – magyarázta Hermione, amint becsukódott mögöttük az ajtó. – Az okoz hasi görcsöt, illetve lázat. Valószínűleg a zsúron szedte össze. Talán a saláta miatt. Ha a víz szennyezett volt, amiben megmosták, már elég ahhoz, hogy mérgezést okozzon. Ehhez viszont jó lenne tudni, hogy a többiek közül betegedett-e meg valaki.

– Beszélni fogok Andromedával – jelentette ki Harry. – Nagyon köszönöm, Hermione – hálálkodott. – Nem is tudom, mit csináltam volna egyedül. Valószínűleg bepánikolok.

– Ez csak természetes – húzódott halvány mosolyra a nő ajka, és ő akkor is tisztán érezte volna rajta, hogy valami nincsen rendben, ha nem tudja az előzményeket. Barátnője fáradtnak tűnt, valószínűleg nem sokat aludt az éjjel.

Harry szerette volna tudni, Ron hazament-e azóta, beszéltek-e, és mire jutottak, de valami a torkára forrasztotta a szót. Nem tudta, hogyan is hozakodhatna elő ezzel, nem szeretett volna tapintatlan lenni, bármennyire is barátok voltak. Talán azért, bár mindketten a barátai voltak, mégis miatta ment tönkre a házasságuk. Legalábbis Ron minden bizonnyal így gondolja, ő pedig próbálta meggyőzni önmagát arról, hogy ez nem igaz, és igyekezett figyelmen kívül hagyni azt a gombócot, ami hirtelenjében a gyomrába telepedett.

– Ginny hazaköltözött.

Fogalma sem volt, miért mondta. Miért pont ezt. Kissé zavartan nézett a boszorkányra, aki mindennemű meglepődés nélkül emelte rá mogyoróbarna tekintetét.

– Ron mesélte.

– Hazament?

– Ma reggel.

Kibékültetek? – suhant át a gondolat az agyán, és döbbenten vette észre, hogy zavarná a tudat. Egyre csak az járt a fejében, ráadásként egyre erőszakosabban, hogy Ron nem érdemli meg a nőt.

– Csak a holmijaiért jött – hallotta meg a másik szinte suttogó hangját, és el tudta képzelni, barátja milyen stílusban közölhette ezt Hermionéval.

– Engem hibáztat, gondolom – jegyezte meg, és a másik hallgatása mindent elárult. – Te is így gondolod? – tette fel az őt leginkább foglalkoztató kérdést.–

A boszorkány leült a kanapéra, és megpaskolta maga mellett a helyet, jelezve, hogy kövesse a példáját.

– Tudod, Harry, ha másra nem is, arra tökéletes volt ez a pár alkalom a terapeutánál, hogy rávilágítson, sosem csupán egy emberen múlik a kapcsolat alakulása. Mind a ketten valamilyen szinten hibásak vagyunk, ki ebben, ki abban. – Rövid hallgatás után Hermione folytatta: – Ismerlek, Harry, pontosan tudom, hogy minden vágyad, hogy nyugalom vegyen körül, és meg is értem – nézett a férfira szelíden. – Azok után, amiken keresztülmentél, szerintem ez egyáltalán nem meglepő.

Harry hálásan hallgatta barátnője szavait, miközben az járt a fejében, ezt a felesége miért nem volt képes megérteni. Hermione pontosan tudja, mi játszódik le benne, hiszen végig ott volt vele a legnehezebb pillanatokban is, míg Ginny…

Tulajdonképpen akkor kezdték megismerni egymást igazán, miután véget ért a háború. A szokásaikat, mi az, ami érdekli őket. Ginny kezdetben csupán egy érte rajongó kislány volt, és Harry valahol keserű szájízzel gondolt arra, hogy amíg Cho Chang a képben volt, észre sem vette őt úgy.

– Úgy érted, nem hibáztatsz? – tette fel a kérdést.

– Nem – súgta alig hallhatóan a boszorkány, miközben a kávézóasztal lapját fixírozta, az ő szívét pedig elárasztotta a jóleső megkönnyebbülés.

Látta a nőn, hogy zavarban érzi magát emiatt, mintha úgy gondolná, az volna a helyes, ha okolná őt. Óvatosan megérintette Hermione kanapén nyugvó kézfejét, és megszorította.

– Köszönöm.

– Ideje mennem – állt fel a boszorkány hirtelen.

– Máris? – lepődött meg Harry.

– Van még néhány elintéznivalóm, és Teddy is hadd pihenjen.

A férfi érezte, hogy barátnője kifogásokat keres: vasárnap volt, ha nagyon akart volna, sem tudott volna annyi mindent intézni, ráadásul a fájdalomcsillapító bájital miatt keresztfiát elnyomta az álom. Ahhoz, hogy felébredjen, legalábbis kiabálniuk kellene…

– Te menekülsz?

– Dehogyis.

– Azért vagy dühös, mert Ron elment? Mégis vissza akarod őt kapni? – Nem várta meg, míg a nő ténylegesen válaszol, a benne lévő harag miatt, ami egyszeriben elöntötte, nem tudott tisztán gondolkodni. – Azok után, ami történt?

– Én…

– Hiszen ő nem érdemel meg téged.

Látta, hogyan kerekedik el a nő szeme, amiért pont tőle hall ilyet, és maga is meglepődött, de így gondolta, és már nem vonhatta vissza.

A boszorkány szeme könnyel telt meg, remegett az ajka, ő pedig abban a pillanatban bármit megtett volna azért, hogy megvigasztalja.

Szabad kezével óvatosan letörölte a nő arcán legördülő kósza könnycseppet, miközben tekintetével végig fogva tartotta az övét. Kissé megrázta a fejét, mintha csak azt sugallná: ne tedd, miatta ne, és észre sem vette, mikor került közelebb az arca a nőéhez. Hermione ajka elnyílt, Harry érezte meleg leheletét, és amikor megcsókolta, mindketten beleremegtek.

Fogalma sem volt, mi lesz ennek a vége, egy valamiben azonban egészen biztos volt: a kapcsolatuk már sosem lesz olyan, mint előtte.

*Vége*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható