Tizenhetedik történet: Per

Azt már tudjuk, mi lett a főhősök sorsa, miután végeztek az iskolával. De mi lett Hermione szüleivel? Úgy élik le további életüket, hogy nem is emlékeznek a lányukra? Hermione nem is gondol rájuk? Egy tárgyaláson át fényt deríthetünk mindenre.



 Kulcsok:
1. kulcs: Lucius Malfoy
2. kulcs: Mágiaügyi minisztérium
3. kulcs: Százfűlé főzet
4. kulcs: Szürke
5. kulcs: Gyomirtás

Kategória: Dráma

Korhatár: +12

PER

Bevezetés

 – Bevezetni! – szólt Percy Ignatus Weasley.

Két őr kíséretében behozták a vádlottat. Nagy, szürke terem, Benne a Wizengamot tagjai, és a mágiaügyi miniszter.

 – Jól van. Öhöm. Neve? – Furcsa úgy megkérdezni, ha pontosan tudjuk a választ.

 – Hermione Jean Granger – válaszolt határozottan.

 – Foglalkozása?

 – Ügyvéd vagyok a Mágiaügyi Minisztériumban.

 – Kora?

 – Huszonöt.

 – Leülhet.

Mindenki leült a teremben.

 – Ön nem kért ügyvédet. Miért?

 – Úgy vélem, meg tudom magam védeni.

 – Szóval. Ön megszegte a törvényt azáltal, hogy muglik előtt varázsolt, sőt, súlyosan meg is sérültek. Az egyik még mindig a halál küszöbén áll. Beismeri?

 – Beismerem.

 – Miért tette ezt? Van rá valami oka?

 – Érzelmi felindultságból tettem.

 – Érzelmi felindultság? – állt fel az ügyész, Lucius Malfoy. – Erre vár kegyelmet?

 – Senki nem szólította, Lucius. Kérem amíg nem kap utasítást tőlem, addig ne beszéljen.

Mogorva arccal leült.

 – Mondja el, kérem az elejétől, hogy mi történt.

 1. Fejezet

– Otthon voltam. Ron Weasley, a férjem éppen elment dolgozni. A gyerekek iskolában. Én lebetegedtem, ezért kivettem egy hét szabadságot. Mint utólag kiderült, a stressz és a fáradtság okozta leginkább. Éppen pihenni készültem, ezért felmentem a szobámba. Most, hogy egyedül voltam, ami igen ritkán fordult elő velem, úgy döntöttem, nosztalgiázom egy kicsit. Elővettem egy albumot, és nézegetni kezdtem a régebbinél régebbi képeket. Egyszer csak a szemembe ötlött egy kép, ami eszembe juttatott egy mélyre eltemetett emléket: a szüleimet. Annakidején csak úgy otthagytam őket, és kitöröltem az emlékeiket rólam, hogy Voldemort ne zargassa őket. Azóta elfelejtettem őket, vagy még inkább nem is akartam róluk tudomást venni, túl mély sebet szakítanék fel vele. És most megtörtént, amit eddig is el akartam kerülni. Úgy döntöttem, hogy megnézem, mit csinálnak mostanában. Harry Potter barátomtól el próbáltam kérni a láthatatlanná tévő köpenyét, de épp aurori kötelességeit teljesítette. Éppen ezért százfűlé főzetet készítettem, hogy ne vegyenek észre. Vagyis… már eleve volt otthon, hobbim a hasznos bájitalok készítése. Aztán rájöttem, hogy felesleges, úgysem ismernek fel. Elindultam hát. Jól emlékeztem a helyre, ahol laktam, és tudtam, hogy hova lehet feltűnésmentesen hoppanálni. Elsétáltam a házig, miközben régen elzárt emlékek ezrei tódultak az agyamba. Kissé megszédültem, ezért leültem a padkára. Hányszor ültem itt kiskoromban is! Mikor kitisztult a fejem, továbbindultam. Megálltam a ház előtt. Valami megváltozott. Nem volt frissen nyírva a gyep, nem voltak gondozva a virágok, mindent belepett a gyom. Pedig mindig is tisztaságmániások voltak. Ekkor apám kilépett a teraszra. A szívem hatalmasat dobbant, és a számba haraptam, hogy ne ugorjak a nyakába sikítva, mint kiskoromban. Hirtelen nem is éreztem magam olyan érett, komoly ügyvédnek, mint aminek mindig is mutatkoztam. A sírás kerülgetett. Apám felém nézett. A haja kezdett őszülni a homlokánál, új szemüveget vett, és lenyírta a bajszát. Nem állt jól neki, de én mégis szívem szerint szétcsókoltam volna az arcát.

 – Mi a gond, hölgyem? – kérdezte. – Hölgyem! Fel sem ismert! Persze, tudtam eddig is, hogy nem fog, hiszen a bűbáj hatása nem múlik el semmitől. Egyszer sem tudták bizonyítani, hogy sikerült visszanyerni valakinek az emlékezőképességét. Persze vannak legendák, miszerint volt, akinek sikerült, de ez csak mendemonda. És most mégis… mikor rám nézett, mintha kitágult volna a pupillája, mintha a felismerés csillant volna fel benne… de ez csak önámítás. Tudom jól, hogy lehetetlen.

 – Várjon csak egy kicsit! – szólt a miniszter. – Szóval maga betegen csak úgy elment a muglikhoz? Hogy lássa a szüleit?

 – Igen, így van – válaszolt. – De nem voltam komoly beteg, csak fáradtság…

 – Szabadságot vett ki. Ágyban kellett volna maradnia.

 – Úgy tudom, a szabadságot úgy töltöm, ahogy akarom.

 – Ebben igaza van. Lucius? Valami közbevetés?

 – Majd a végén, bíró úr.

 – Rendben. Folytassa, kérem!

2. Fejezet

 – Szóval megkérdezte, hogy van-e valami bajom. Én meg ott álltam, és egy hang sem jött ki a számon. Megkérdezte, hogy kérek-e teát. Imádom apám teáit, nem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy ennyi idő után be ne menjek a házukba, és igyak a friss, forró teából, sok tejjel, ezért bólintottam. Bekísért. A házban mézeskalácsszag terjengett. Eszerint anyám is itthon van. Pillanatok alatt átállt az agyam: mikor beléptem, apám tartott meg, mert hirtelen összerogytak a lábaim. Amint viszont visszaálltam a lábamra, minden olyan… nem is tudom… olyan volt, mintha nem is történt volna semmi. Úgy éreztem magam, mintha megint kislány lennék, de nem volt szabad ezeket az érzéseket kimutatni. Nem nézhettek bolondnak.

 – Hát ez meg ki? – lépett be megdöbbenve édesanyám. Mintha a szeme könnybe lábadt volna egy pillanatra, de aztán pislogott kettőt, és már nem is tudtam, hogy csak képzeltem-e, vagy igazi volt.

 – Az utcán volt. Ha láttad volna az arcát…

 – Most is furán bámul minket. Szerintem kicsit ijesztő. Hogy hívnak?

Nyitottam volna a számat, de nem jött hang.

 – Hoznál teát, szívem?

 – Hozok, persze.

 – Sokkot kaphatott – találgatott apám.

 – Nem is tudom… hívjam a mentőket? Vagy inkább a rendőrséget? – kiabált anyám a konyhából.

Muszáj volt valamit mondanom.

 – Ne hívják, kérem. Semmi gond, csak… – Kellett egy fedő sztori, és eszembe jutott a szembe szomszéd, aki még kiskoromban elköltözött, miután az apa rákban meghalt. – Elizabeth vagyok, itt laktam annak idején a szomszédban.

 – Lizy?! – sikoltott fel édesanyám – Úr isten, de megnőttél! Nagyon megváltoztál, rád sem ismertünk!

Befutott egy tálca teával. Úgy kapkodott, hogy kilöttyent a teáskannából egy kevés a földre.

 – Hadd nézzelek! Úristen, teljesen más vagy! Szinte el sem hiszem! Hogy kerülsz te ide? Tudtommal nagyon messze költöztetek. És mi volt az utcán, amiért ilyen furán viselkedtél?

 – Csak… az emlékek, Mrs. Granger.

– Tegezz nyugodtan, hisz régóta ismerjük egymást!

Apám félig felvont szemöldökkel vizsgálgatott.

 – Rendkívül sokat változtál. A hajad sötétedett, de az mindenkinek szokott sötétedni. Viszont az arcod formája! Olyan kis kerek voltál, most meg…

 – Mikor kiköltöztünk, egy ideig elég szegények voltunk. Keveset ettünk, és lefogytam. Azóta pedig megszoktam, hogy nem eszem olyan sokat.

Úgy tűnt, megelégszik egyelőre ennyivel, de láttam az arcán a kételkedést.

 – A teát hogy iszod?

 – Sok tejjel.

 – Pont mint…

 – Mint? –kérdeztem. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek.

 – Ööö… Mint a húgom. Ő szokta sok tejjel inni.

 – A húgod allergiás a tejre, drágám –szólt apám.

 – Ja, tényleg! Mik ki nem mennek az ember fejéből?

 – Szóval sikerült őket meggyőzni, hogy maga a szomszéd? – értetlenkedett Percy.

 – A volt szomszéd. Mindössze öt éves volt, amikor elköltözött az anyjával.

 – Áhh, Értem. Lucius, valami közbevetés?

 – Nem, majd a végén. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki ebből.

3. Fejezet

Egy ideig még kérdezgettek, hogy hogy vagyunk, anyu talált–e már új párt magának, és velem mi a helyzet, nekem van–e már barátom, és közben ezerszer elismételték, hogy mennyire megváltoztam. A szívem hasadt meg, mikor anyám azt mondta, hogy milyen kár, hogy neki nem lehet gyereke. Sosem tudta, hogy mi lesz, miután kitöröltem az emlékeiket. Úgy gondoltam, hogy vagy csak élik tovább az életüket, vagy új gyerekeket vállalnak. De nem, azt hiszik, hogy nem lehet gyerekük. Könnybe lábadt a szemem, amit észrevettek, és megint hazudnom kellett valamit.

 – Kötőhártya–gyulladás lehet… mostanában mindig piros a szemem.

 – Most szerencsére nem az, csak könnyezik –nyugtatgatott anyám.

 – Láttam az udvart. Miért hanyagoljátok el ennyire? Mindig csodáltam az udvarotok rendezettségét.

 – Nincs sok időnk. Állandóan dolgoznunk kell, mióta felmondtam.

 – Felmondtál?!

Nagyon meglepődtem, tudniillik sikeres ügyvéd volt. (– Csak mint maga, Mrs. Granger –szólt közbe a miniszter.)

– Igen. Egyszer azt vettem észre, hogy nem tudok annyira koncentrálni az ügyeimre, mint korábban. Sorra vesztettem a pereket, pedig azelőtt szinte sosem történt ilyen. Mintha valami kis pöcök kipattant volna a fejemből. Egy kis pöcök, ami összetartotta a gondolataimat. Azóta könyvelő vagyok, így is viszonylag sokat keresek, de sokkal kevesebb időm marad bármi másra.

 – És akkor ennyit a kertről?

 – Nem –szólt közbe apám.  – Az a kert mindig is fontos volt nekünk. Úgy gondoztuk, mintha… mintha a gyerekünk lenne.

Ez részben igaz is volt. Bár igazából csak azért gondozták annyira, mert annyira szerettem ott játszani.

 – Egy kertészt fogunk alkalmazni. Pénzünk az telik rá.

 – Ó, én ismerek egy jó kertészt! – hazudtam. A szám magától mondta ki a szavakat.

 – Igen? –örült meg anyám. – Akkor szólnál neki? Holnap már jöhet is.

 – Ő is örülni fog szerintem.

4. Fejezet

Este nem igen tudtam aludni. Másnap rögtön, miután kiürült a ház, magamhoz vettem egy kis százfűlé főzetet, és hoppanáltam. Még sötét volt. Besétáltam a városközpontba, ahol a legátlagosabban kinéző férfi válláról elcsentem egy kihullott hajszálat. Beleraktam az itókámba, majd elmentem ruhákat venni. Farmernadrágot vettem sima zöld pólóval, és egy bakancsot, meg fehérneműket. Egy sikátorban ittam pár kortyot, aztán átöltöztem. Jól körbenéztem előtte, hogy nehogy észrevegyen valaki. Fájt a bokám, valószínűleg már az eredeti fickónak is volt valami baja a lábával. Visszakacsáztam a szüleim házához. Becsengettem.

 – Jó napot! – köszöntem.

 – Ó, maga a kertész? – apám volt. – Fáradjon beljebb! Kér egy teát?

Persze, hogy kértem.

 – Hogy hívják?

 – Joseph. Őőő… Joseph Lovegood. – Ez volt az első név, ami eszembe jutott. Tudtam, hogy az igazi Lovegoodékat nem ismerhetik, úgyhogy nem volt mitől félnem. Apám kezet nyújtott, és bemutatkozott.

 – Joseph, maga idevalósi? Nem olyan rég költöztem ide.

 – Mintha már láttam volna párszor a városban. Itt lakik egy rokonom. Ő hasonlít rám nagyon. Ha őt megkérdezik, akkor úgyis letagadja. Nagyon fennhordja az orrát.

 – Miért?

 – Mert… Hát mert neki valami előkelő munkája van, én meg kertészkedem.

 – Mit dolgozik? – lépett be a szobába anyám, miközben a kabátját vette.

 – Nekem nem akarja elárulni. Szóval – próbáltam elterelni a szót –, hol vannak a szerszámok?

 – Megmutatom. Kérem, nyírja le a füvet, és gyomláljon is! Úr Isten! Már ennyi az idő? Nekem rohannom kell, a férjem még marad egy kis ideig. Jó munkát!

 – Önnek is, asszonyom!

Elviharzott. A kocsi kerekei csak úgy csikorogtak az úton, mikor elindult.

 – Igazából nekem is mennem kellene – mondta apám. – Ma ügyeletes vagyok.

Ő tanár. Általában fél hétre kell beérnie, de mikor ügyel, akkor hamarabb egy fél órával.

 – Rendben. Majd vigyázok a házra!

 – Remélem is!

Ő is elment. Egyedül maradtam abban a házban, amiben leéltem életem nagy részét, de évek óta nem láttam.

 – Először gyomlálok, utána nézelődök! –szóltam rá magamra.

Elővettem egy gyomláló–kesztyűt, és kimentem az udvarra. Szerencsére jó erőben lévő testet szereztem. A csámpaság sem gátolt a kertészkedésben. Szépen elkezdtem kihúzogatni a gazokat. Megfog, kicsit ránt, hosszan, erősen húz, nagyot ránt, és már kint is van. Ez a saját módszerem. A saját testemben a harmadik után elfáradtam volna, de egy erős férfitesttel nem volt olyan nehéz. Sőt, a sok procedúra sem kellett, egy–két rántással már ki is téptem a földből. Meglepődtem az emberi test lehetséges erejétől, hiszen én sosem az erőmre edzettem. Én agyra gyúrtam. Gyorsan haladtam, de a kert felénél mégis pihenőt tartottam. Hajtott a kíváncsiság. Besétáltam a házba, ittam egy teát, majd nekiálltam nézelődni. Tudtam, hogy nem turkálhatok, mert mégiscsak egy „idegen” vagyok ebben a házban. Még a végén azt hiszik, hogy rabolni jöttem, és rendőrt hívnak. Szépen, komótosan végigmustráltam mindent, ami csak látható helyen volt. A nappali nem változott sokat. Az asztal egy méterrel arrébb került, egy új festmény lógott a falon, és igazából minden más a helyén volt. Elindultam az emeletre, ahol a szobák voltak. Először a szüleim szobájába mentem be. Az ablakon át láttam, hogy a nap pillanatokon belül felkel. Körbenéztem a mindig derűsen sárga szobán, és elmosolyodtam. Még mindig egy takaróval alszanak, pedig minden reggel elmondják, hogy az éjszaka folyamán a másik ellopta a takarót. Még egy szoba volt, ami nagyon érdekelt. Igazából ez érdekelt legjobban. A saját szobám. Kimentem a szobából, és megálltam a saját ajtóm előtt. Megfogtam a kilincset. Észrevettem, hogy mennyire izzad a tenyerem. Vettem egy nagy levegőt, majd csukott szemel beléptem. Becsuktam magam mögött az ajtót. Légmozgást éreztem a szobában. Biztos nyitva maradt az ablak. Hirtelen kinyitottam a szemem. Egy pillanatig álltam, majd sírva összeroskadtam. Semmi nem változott. Amikor elmentem, mindent kiürítettem, eltüntettem az ágyat, a szekrényt, egyedül a függönyt hagytam a helyén. A szoba most is teljesen üresen állt. Az ablak azóta nyitva lehetett, mióta elmentem. A padló penészes volt a sok beesett esőtől, a vakolat az ablak környékén elszürkült és mállani kezdett. Olyan sivár volt, hogy nem bírtam elviselni. Azt hittem, berendezték, vagy legalább becsukták az ablakot! De nem, a szoba is kitörlődött az emlékezetükből, és mintha azóta is észlelhetetlen lenne számukra. Ott ültem, majd elfeküdtem, és elaludtam.

5. Fejezet

Arra keltem, hogy valaki hazajött. Éppen a lépcsőn jött felfelé. A lépések ritmusából rájöttem, hogy anyám az. Felálltam, és észrevettem, hogy lötyögnek rajtam a ruhák. Elővettem a bájitalomat, de végül mégsem ittam belőle. Valami olyasmi járt a fejemben, ha esetleg meglátnának engem, amint kijövök a saját szobámból, akkor az akkora érzelmi sokk lenne, hogy visszatérne az emlékezetük. Ki is léptem. Éppen anyám orra elé. Megállt, és csak nézett rám.

 – Lizy! Hát te meg?

 – Én… Az a kertész engedett be.

 – És mit keresel itt?

 – Igazából… – valamivel ki kellett vágnom magam. – Emlékeket keresek.

 – Emlékeket? – hüledezett.

 – Igen. Apámról. Emlékeztem egy szobára, ami pont a mi házunkra nézett, és gondoltam, ha onnan…

 – Milyen szoba?

 – Hát ez itt! – rámutattam az ajtóra.

Csak nézett rám. Nem fordult az ajtó felé, még a szemét sem mozdította meg.

 – Nincs ott semmi. Lizy, jól érzed magad?

 – De nézd meg, kérlek!

 – Ne butáskodj! Semmi sincs ott.

 – De igen, csak fordítsad…

Arcon csapott.

 – Nincs ott semmi! – zokogta. – Semmi, érted? Menj innen!

 – De…

 – Menj! – kiáltott rám.

Szó nélkül távoztam. Közben megnéztem a nappaliban az időt: este nyolc óra volt. Az érzelmi teher és a fáradtság teljesen kiütött.

6. Fejezet

Másnap visszamentem, de később, mint tegnap, hiszen még nem végeztem a kerttel. Felvettem a ruháimat, megittam azt a gusztustalan löttyöt, majd bekopogtam.

 – Ki az? – hallatszott bentről.

 – Joseph. A kertész.

 – Jöjjön be!

Bementem. Apám öltözködött éppen, indulni készült. Anyám takaróba bugyolálva ült az ágyon.

 – Képzelje, Joseph, belázasodtam! – siránkozott anyám. – Sosem szoktam beteg lenni.

 – Jobbulást! –mosolyogtam rá.  – És bocsánat, amiért tegnap csak így itt hagytam mindent, de családi krízis. Lehet, hogy a lányom amnéziás lett – komorodtam el. – Motorbaleset. Új fiúja van… vagyis csak volt.

 – Ahh, a fejem! – nyögött anyám. Rájöttem, hogy az érzelmekkel tilos játszani, mert egyaránt megterheli a szervezetet és a lelket. – Nagyon sajnálom. Remélem csak valami átmeneti feledékenység.

 – Én is remélem. De ma befejezem, amit elkezdtem! Ígérem!

 – Ugyan, ha családi dolgokról van szó, akkor mindent félre kell tenni. A munkát, a barátokat, a büszkeséget.

 – Ezt hallania kellett volna a testvéremnek is – viccelődtem.

 – Jól van, szívem, én indulok –szólt apám. – Önnek pedig sok sikert a munkához és a családjához, Joseph!

 – Köszönöm, Mr. Granger! Jó munkát!

Mikor kilépett, láttam egy sunyi mosolyfélét az arcán: nagyon régen mehetett ilyen későn munkába, és nagyon régen vezethetett már, hiszen mindig anyám vitte el a kocsit.

 – Akkor én neki is látok.

 – Rendben!

Kimentem, és folytattam a tegnap elkezdett gyomlálást. Sokkal jobban siettem, mert még ma be akartam fejezni az egész kertet. A gaz eltüntetése után kértem egy teát, utána lenyírtam a füvet. Imádom a frissen nyírt gyep illatát, úgyhogy mikor végeztem, lefeküdtem a földre, és szipákoltam magamba a levegőt. Fél óra telhetett el így, utána nekiálltam a virágágyást rendbe hozni. A régi növényeket megöntöztem, már ami életben maradt belőlük. Az elpusztultak helyére újakat ültettem. Ittam még egy kis százfűlé főzetet, aztán elkezdtem megmetszeni a bokrokat és összeszedni a régen elhullott leveleket a diófa alatt. Összeszedtem a szertehagyott dolgokat, bevittem a szerszámokhoz. Találtam még pár kihagyott gyomot, azokat könyörtelenül kitéptem. Végeztem. Az udvar úgy ragyogott, mint gyerekkoromban. Akkoriban is mindig segítettem apámnak rendbe tenni, de most teljesen egyedül is megcsináltam. Jól megizzadtam, ezért bementem kérni egy teát, de anyám elaludt. Éreztem, hogy megint múlik a főzet hatása, de nem maradt több, hogy igyak. Csináltam egy cetlit, amin az állt, hogy a pénzért majd egyszer visszajövök, de mielőtt elhelyeztem volna, hallottam, hogy apám hazajött. Hirtelen támadt egy ötletem. Nem voltam biztos benne, hogy jó lesz–e így, de gondoltam, megpróbálom.

 – Szia, szívem, megjöttem! – kiáltott apám, mikor belépett.

 – Szia, drágám… – ásított egyet – úgy tűnik, elaludtam.

 – Gyere, menjünk fel a szobába, pihend ki magad!

Lassan elindultak felfelé. Én ott vártam az ajtóm előtt. Apám anyámat átölelve kísérte fel a lépcsőn. Mikor felértek, észrevettek.

 – Hát Joseph, maga meg mit csinál itt? – kérdezte apám.

 – Mutatni szeretnék önöknek valamit.

 – Ugye nincs baj?

 – Jaj, a fejem… –sopánkodott anyám.

 – Nem. Vagyis… Nézzék meg maguk. Jöjjenek közelebb.

Éreztem, hogy bármelyik pillanatban átváltozhatok. Megálltak előttem. Mind ott gyülekeztünk az ajtóm előtt.

 – Kérem, nézzenek balra!

 – Minek? – kérdezte apám, most már kissé türelmetlenül. Nem nézett balra.

 – A fejem! – nyögött most már egész hangosan anyám.

 – Csak csinálják! – szinte kiabáltam.

 – Ha nem mondja meg, mit akar, esküszöm, hogy…

Megfogtam mindkettejük állát, és mielőtt reagálhattak volna, erővel elfordítottam a fejüket. Anyám felsikoltott, apám pedig hátraesett. Ebben a pillanatba elkezdtem visszaváltozni, de az átalakulást nem látták. Nem tudták levenni a szemüket az ajtóról. Mikor teljesen visszanyertem a testemet, megfogtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Apám felüvöltött, anyám arca teljesen elfehéredett annak ellenére, hogy lázas volt. Elővettem a varázspálcámat, beugrottam eléjük, és visszavarázsoltam minden bútort a helyére.

 – Visszatértem! A lányotok vagyok!

Apám elvesztette az eszméletét, anyám szájából véres hab buggyant ki. Ráeszméltem, hogy túlzásba vittem. Olyan méretű érzelmi sokkot kaptak, mint azelőtt még soha senki. Egy olyan löketet, amit az emberi elme nem tud elviselni…

7. Fejezet

 – Kérem, Mrs. Granger, hagyja abba a sírást!

 – Hagyja, majd én befejezem a történetet – szólt Lucius Malfoy.

 – Rendben.

 – Mrs. Grangert az említett szoba előtt találtuk meg, zokogva a szüleire borulva, miután feljelentést kaptunk a szomszédban lakó kvibli öregasszonytól. Az anyja már majdnem halott volt. Először azt hittem, ő ölte meg, de mint a történetből kiderült, nem így történt. Már akkor is furcsa volt, hogy nem találtunk semmit, amivel bántalmazhatta volna. A pálcán elvégzett legutolsó varázslat a patrónusbűbáj volt. Az apja csupán az eszméletét vesztette el, és kisebb agyi károsodást szenvedett. Legfeljebb dadogni fog. Valószínűleg most már emlékezni fog magára, Granger!

 – Lucius! Nincs sértegetés! Maga nem rég érdemelte csak ki a bizalmunkat, úgyhogy ne szálljon el magától!

 – Elnézést. A lényeg, hogy legfeljebb dadogni fog. Hogy megbocsát-e Mrs. Grangernek? Ez már nem  ami dolgunk. A vád súlyos testi sértés, és maradandó lelki terror.

 – Nem szándékos volt! – zokogott Hermione. – Nem akartam ezt tenni a saját szüleimmel!

 – Végül mégis megtette. És úgy tűnt, előre megtervezte. Hiszen mondta: támadt egy ötlete, és utána ott várt rájuk.

 – Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle! Csak jót akartam!

 – Csak jót, mi? Hát nézze meg, mit csinált…

 – Lucius! Elég volt! Mrs. Granger, a bűne bűn marad, akár szándékos, akár nem. Mivel meglátásom szerint nem olyan súlyos a bűncselekmény, hiszen nem halt meg senki, nem küldöm az Azkabanba. De három hónap szabadságvesztésre ítélem. És még hálás is lehet. A családját értesítjük. A perről tudnak már, de a büntetésről még nem. Még sosem volt börtönben, igaz? Az lesz a legnehezebb, hogy tudja majd, hogy magára hagyta a családját. Feleannyi lesz a kereset, de a kölykök úgyis Roxfortban vannak. És csak pár hónap. Utána olyan lesz, mint az áldás. Magának és a családjának egyaránt.

Lehunyta a szemét, sóhajtott, majd mikor kinyitotta, már nem Hermionéra nézett. A szeme a szürke semmibe meredt.

 – Vigyék. A Tárgyalást berekesztem.

Hatalmasat csapott az asztalra a kalapácsával.

8. Fejezet

 – Szia, apa.

–  Sz-szia, Her-hermion-ne!

 – Hogy vagy?

 – Jól, k-köszönöm. És É–Édesanyád is már eg-egészen j-jól van.

 – Ő emlékszik rám?

 – Igen.

 – Akkor jó – egy könnycsepp csordult ki a szeméből.

 – N-ne sírj, éd-édesem!

 – Még két hónap!

 – Ham-hamar el fog t-telni, hi-hidd el – lágyan a lányára mosolygott.

 – Nem haragszotok rám? Te dadogsz, anya pedig kómába esett.

 – Tudod… M-mindvégig, amíg ne-nem emlékeztünk rád, szom-szomorúak vol-voltunk. Rett-rettentően. De nem ta-találtuk az okát. A-azt hittük, hogy éd-édesanyád új munkája mi-miatti kevés szaba-szabadidő miatt. De végig t-te voltál az oka. Most m-már boldogok vagyunk, m-mert újra itt vagy ne-nekünk.

 – Legalábbis két hónap múlva itt leszek nektek.

 – M-most megyek, van itt m-még valaki, aki be-beszélne v-veled. Szer-szeretlek, kicsim!

 – Én is! Mondd meg anyának is!

Az apja kiment. Helyébe Ron bukkant fel. Leült, és nézték egymást pár pillanatig. Ron szólalt meg először.

 – Szia… – kezdte Ron.

 – Bocsáss meg! – fakadt ki Hermione. – Bocsáss meg nekem! Egész eddig úgy álltam a szüleimhez, mintha halottak lennének. Úgy éreztem magam, mint Harry! Mint aki elvesztette a szüleit. Mintha én öltem volna meg őket! Én mondtam ki a felejtés átkot! Azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, kibírom majd, hisz Harry is kibírta. De csak most döbbentem rá: míg ő mindvégig árva volt, én csak menet közben lettem az! És sokkal nehezebb úgy elviselni az űrt, ha eddig kitöltötte valami, mintha mindig is űr lett volna ott. Elég volt egy fénykép a szüleimről, és a seb felszakadt. Nem tudtam ellenállni és elmente…

 – Tudom. Nem haragszom. Én is ilyesmit tettem volna, ha megtudom, hogy hogyan éleszthetem fel Fredet. Csak a gyerekeket sajnálom. Tudod… kellesz nekik. És… nekem is szükségem van rád. Hiányzol.

Hermione nem tudta tovább visszatartani a zokogását. Úgy terült ez az asztalon, mint egy hatéves, akire rászóltak, hogy ne rosszalkodjon. Ron szemében is megjelent egy könnycsepp.

 – Vége a beszédidőnek! – szólt egy őr.

 – Szeretlek, Hermione.

 – Én is szeretlek, Ron!

Egészen addig néztek egymás szemébe, amíg a könnyeivel küszködő Hermionét ki nem vezették a szobából, vissza a cellájához.

*Vége*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható