Tizenkilencedik történet:Sátántangó

Hermione belső gondolatain alapul; a novella nem foglalkozik az előzményekkel, kizárólag az egy csók utáni végkifejletet taglalja, párbeszédes részt nem tartalmaz. Gondolatok és érzelmek a bezártság, a magány, a nyomás, a kialakuló vonzalom és a felismerés kereszttüzében. Vajon a bezártság képes ekkora terhet róni az ember vállára, vagy valódi érzelmek alakulnak Hermione lelkében Draco Malfoy irányába? Olvasd el és megtudod. :)

Korhatár :12

Kategória: Dráma

Kulcsok: Draco Malfoy, Grimmauld tér 12, Merengő, Tűz, Bankrablás

Figyelmeztetések: OOC gyanús Hermione, „néma” Draco

Jogok: Természetesen minden jog JKR.-t illeti

SÁTÁNTANGÓ 

Összerezzenek, ahogy megdörren az ég felettünk. Az esőcseppek, akár a puskagolyók, ostromolják az ablaktáblákat, a szél hangosan süvít a régi ház aprócska réseiben. Kiráz a hideg.

Még az égiek is haragszanak azért, amit művelek, siratják a becsületem és a józan eszem. Én is siratnám, ha még lenne könnyem, de már csepp sem maradt. Átölelem magam, megdörzsölöm a karjaim, hátha sikerül felmelegítenem a bőrömet a vastag szövetpulóver alatt. Kellemes meleg van a Grimmauld téri Rendmenedék ódon szalonjában, de a szervezetem ügyet sem vet a kandallóban vidáman lobogó tűzre.

Belőlem árad ez a halotti hideg, tehetnék bármit, nem szűnne a nyirkos vacogás.

Gondolataim néma monotonsággal pörögnek, folyamatosan ugyanazokkal a képekkel és jelenetekkel traktálnak; faarccal meredek magam elé, reménytelenül várva arra, hogy egyszer vége szakadjon a szalagnak.

Egy hatodrangú, ócska mozi fapados székében ücsörgök a saját börtönömben, ahol újra és újra részt veszek egy pocsék melodráma vetítésén. Ropogtatnivaló gyanánt ingyen jár a jegy mellé a lelkifurdalás egy kis kilátástalansággal fűszerezve, na meg persze egy jó nagy adag önundor, mint elmaradhatatlan frissítő. Pompás a menü és remek az előadás.

Csúszik a hang, a kimondott szavak, és az alattomos suttogás megdelejez; a káprázat ordítva ver visszhangot a fejem üres terében. A szívem fájdalmasan fickándozik a mellkasomban, eszeveszetten menekül a folytonosan belé vágó emlékpengék elől, de mikor a nosztalgiafilm elér a csattanóhoz, végzetes találat éri. A férfi főhős egyetlen, mindenre elszánt pillantása a végső fegyver; szívemet a gerincemhez szegezi. Lassú, fájdalmas pumpálással vívja haláltusáját, míg végül a fiatal férfi meg nem csókolja azt a buta kis fruskát, és ekkor megszűnik dobogni. Szegény kis ártatlan, pedig megfogadtam, hogy vigyázok rá, és nem hagyom, hogy bárki is összetörje, erre tessék… Én magam hagytam prédául a Vadásznak, mit sem törődve az ígéretemmel, vagy azzal, hogy ez örökre nyomot hagy majd. Ujjaimat önkéntelenül is az ajkamra simítom; ha csak rágondolok, elönt valami megmagyarázhatatlan, lappangó fájdalom. Érzem minden porcikámban, de nem tudom meghatározni a pontos forrást.

Üveges tekintettel bámulom a foltos kivetítőre merevített képet.

Az a csók többet mond minden szónál és minden fénytelen szavakba foglalható érzelemnél. Egy festménybecsüs hozzáértésével gondos elemezgetésbe kezdek.

Ijesztően sok emóciót takarnak a jéghideg vonások, de bármennyire is szeretném, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nevükön is nevezzem őket. Megállt a tudomány, képtelen vagyok szembenézni a vonzódás, a közöny és a parancsvégrehajtás mögött megbújó, szenvedélyes gyűlölettel.

Fejtegetéseim áthatolhatatlan dzsungeléből egy hátamba fúródó rugó kellemetlen szúrása rángat vissza a valóságba. Nyögve igyekszem új pozitúrát felvenni, nem sok sikerrel.

A néhai Mrs. Black kedvenc karosszékében kuporgok a tűz fénykörén kívül. Végigfuttatom az ujjaim a mívesen faragott karfán. Úgy érzem, ez a bútordarab legalább annyira gyűlöl engem, mint amennyire a gazdája tenné, ha még élne. Rideg és barátságtalan, sőt, mi több, azt merem mondani, hogy már-már utálatos is. Kifogástalan állapotban van még mindig, a bársonykárpitot mintha csak tegnap húzták volna át, mégis… A rugók úgy vándorolnak benne, és olyan alattomosan döfködnek, mintha egy kidobásra szánt, régi, rozoga fotelban ülnék. Jelzésértékűen, hogy minden szavamat tisztán érti, jutalmul a bordáim közé bök, miközben próbálok elhelyezkedni. Feladom. Nagyot sóhajtok és nyugalmat keresve hátradőlök. Megrándulok, ahogy egy újabb rugó a lapockám alatti izomba mélyed, de ügyet sem vetek rá, már ez sem érdekel. Hagyom, hadd fájjon, pár perc múlva úgyis elzsibbad, addig is elvonja a figyelmem a lelkem mélységeiben háborgó éjfekete érzésekről.

A dohányzóasztalon árválkodó antik csészében gőzölgő, nyugtató citromfű tea simogató illata sem tudja csillapítani a magányom és a kétségbeesésem.

Elmélázva túrok kócos hajamba, a fülem mögé simítok néhány rakoncátlan fürtöt.

Hirtelen elfog az az undorító érzés, amikor egy kéretlen pillantás lyukat éget az ember lányának tarkójába. Valósággal megváltozik a légkör a sötét szalon félhomályában. A színek mélyebbek, az árnyalatok intenzívebbek és fenyegetőbbek lesznek, feszültségem szinte tapinthatóvá válik a fülledt levegőben. Vagy nem is a levegő nehezült el, csupán csak elakad Tőled a lélegzetem?

Néhány másodpercre görcsös merevség lesz úrrá a végtagjaimon, a tüdőmből az éltető oxigén utolsó molekulája is kiszorul. Az ereimben szinte megalvad a vér.

Vontatott mozdulattal elveszek egyet a tea mellé halmozott Black családi könyvgyűjtemény összeválogatott kötetei közül, és felütöm egy véletlenszerű fejezet kellős közepén. Böngészni kezdem a sorokat, de csak az első mondatot kezdő szófordulat jut el ténylegesen a tudatomig. Igyekszem úgy tenni, mintha észre sem venném, hogy besompolyogtál a szalonba. A figyelmem látszólag teljes mértékig leköti az öreg pergamenre karcolt cikornyás betűk hada, de a felszín alatt minden idegszálam pattanásig feszül. Pókerarccal őrzöm ingatag nyugalmam, amíg még megtehetem, de a szervezetem cseppet sem könnyíti meg a dolgom. Megéreztem a közelséged, és innentől nincs visszaút, hiába vagy a szalon másik felében, messze tőlem. Valahol mögöttem állsz; szinte látom, ahogy az ajtófélfának dőlve, ugyanazzal a hanyag eleganciával és kiszámíthatatlansággal várakozol a megfelelő pillanatra. Pontosan úgy, ahogy akkor este… Ugrásra készen vársz, hogy ismét kitéphess belőlem egy darabot, hogy aztán diadalmas vigyorral a képembe vágd, mennyire szerencsétlen, manipulálható kis kurvának tartasz.

Az önérzetem, amit eddig bűnbánóan pátyolgattam és vigasztaltam, őrjöngve, hanyatt-homlok menekül gondolataim labirintusának egyik rejtett, soha fel nem tárt szegletébe. Cserbenhagytam, hallani se akar rólam többé, és mit ne mondjak, egyet kell, hogy értsek vele. Az ő helyében én sem akarnék hallani magamról. Vagy valami ilyesmi…

Olyan vagyok, akár a pillangó, ami a karmazsin lángok bűvkörében libeg mind közelebb és közelebb a tűzhöz, míg végül a vágy meg nem perzseli a szárnyait. Lángra lobbantam akkor este, felgyújtott a pillantásod óvatlan szikrája, megperzselt az ajkad, és azóta is a tenyeredben morzsolgatod a lényemnek azt az elszenesedett darabkáját, amit akkor kimartál belőlem. Addig szorongatsz, míg porrá nem őrölsz az ujjaiddal, csak azért, hogy aztán széttárd őket, hogy végleg megsemmisíts. Ahogy a szád az enyémre simult, úgy éreztem, megtöltesz élettel, mikor azonban elszakadtunk egymástól, magaddal vitted a forróságot, ami mozgatott; azóta reszketek a túlvilági fagytól, ami beleivódott a csontjaimba.

Minden alkalommal, mikor a tekintetünk összekapcsolódik, a szívem megszűnik dobogni.

A gondolataim úgy viselkednek, mint egy autoimmun kór gyors lefolyású tünetei, rombolnak, leépítenek és tönkretesznek. Nem is ismerek magamra. Mindig pozitívan gondolkodtam, logikusan és kiszámíthatóan, de mióta bezártak ide és még Te is idekerültél, minden, amit eddig ismertem, minden, amiről eddig ésszerűen gondolkodtam, megszűnt létezni.

Új, ingatag és irreális alapok vették át az értelem és a kitartás helyét, és nincs az a tanács vagy történés, ami képes lenne kirángatni ebből a mocsárból.

Elpusztult személyiségem hullája mellett tobzódom a félhomályban, fojtogat a halál szaga, áthatolhatatlan ködbe burkolja a tudatom.

Alattomosan kúszik felém az illatod, ahogy hangtalanul közelítesz felém; beeszi magát a bőrömbe, megül az orromban, és a részemmé válik.

Olyan vagy számomra, mint a muglik kábítószerei.

Felpörgetsz, mégis elbódítasz. Félek a hatásodtól, a következményektől, mégis akarom, hogy bekövetkezzenek. Tudom, hogy tilos, mégis vonz az a világ, ami minden nap újjászületik, ahogy a szemembe nézel. Tudom, hogy végzetes vagy rám nézve, tudom, hogy ez csupán az én függőségem, az én gyengeségem, Te pedig úgy használsz, ahogy nem szégyellsz. Rabul ejtettél, és fölényes vagy, mert tudod, hogy megteheted.

Diktál a józan ész, de megszakadt a kapcsolat a szívemmel. Az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Ezzel nyugtatom magam. Könnyebb egy közhelyes szállóigét mormolgatni minden éjszaka, miközben kisírt szemekkel a lepedőm gyűrögetem, mint erőt venni magamon, és szembenézni azzal, ami mohón zabálja a lelkem. Könnyebb a szavak értelme mögé menekülni, mint tükörbe nézni. Elárulok mindenkit, aki azért küzd, hogy megóvja a nyomorult kis életem, én pedig röhögve köpök az értem hozott áldozataikra, mert az önös érdek olyan rohadt erős, hogy még csak az sem érdekel, hogy ezzel én magam hívom keringőre a Halált.

Alázatosan odadobom magam a fenevadak ifjának, aki kegyesen fogadja az áldozatot, és vigyorogva elveszi, amire szüksége van, mielőtt kitaposná belőlem az életet.

Ez vagy Te. Birtokolsz, irányítasz, megszerzel, felhasználsz, kihasználsz, ráveszel, hogy mosolyogva, szemrebbenés nélkül, önszántamból guillotine-ra hajtsam a fejem… Kellemest a hasznossal, nem igaz?

Minden apró elképzelésemre lelkem kínlódó vonaglással válaszol, a bensőm tébolyult erővel, néma sikollyal marcangolja azt, ami megmaradt belőlem. Eszelős fantazmagóriák kísértenek, míg alszom, ébren a földi pokolban andalgok. Hiteles alakítás Tőled nekem.

Kábán ugrálok a kezemben tartott súlyos könyv sorai között, a szavaknak, mondatoknak minden mondanivalója ostobaságnak tűnik.

Hallom a lélegzetvételed.

A jelenléted olyan súlyosan telepszik a vállamra, hogy alig bírom megtartani magam, kifordul a kezemből a könyv, és tompán puffan a padlón. Minden optimizmusom elpárolog; soha nem láttam még sötétebben a világot, mint most, még a halál torkában sem. Úgy hatsz rám, akár dementor a csókra ítélt fegyencre. Kiszipolyozod belőlem az életerőt, a reményt és az akaratot. Nem akarok semmi mást, csak… Téged?

Tudom, hogy szinte csak rajtam áll, vagy bukik az egész küldetés, de képtelen vagyok azt cselekedni, ami helyes lenne.

Rögtön az elején kellett volna erőt vennem magamon, akkor, amikor még volt lehetőségem rá. Nem tudom, hol siklottak ki a dolgok, észre sem vettem, hogy megtörted az akaratom és az ellenállásom. Rá kellett jönnöm, hogy alapjaiban rengetted meg a magamban saját magamról kialakított képet. Összedőlt a kártyavár; Te győztél, de soha nem mondanám ki, ezt az egyet soha!

Remekül manővereztél el idáig, még ebben a látszólag hatalmas slamasztikában is, amibe kerültél, mikor Bill elkapott a Gringottsban a Rend széfjénél. Hihetetlen, hogy bármekkora a baj, képes vagy helyt állni, és megtalálni a megfelelő eszközt arra, amivel a saját malmodra hajthatod a vizet. Példát vehetnék Rólad, és végre kinyithatnám a szemem, hogy visszatérjek a két világ pereméről.

Hogy lehet ennyi lelki erőd? Vagy szimplán tényleg csak annyi az egész, hogy az ereidben folyékony gonoszság és a bármire képesség veszélyes elegye csörgedezik vér helyett az álnokság és az arrogancia mellett? Nem tudom eldönteni.

Úgy hangzik, mintha csodálnálak, pedig nem. Megvetlek! Megvetlek azért, hogy Te viszed azt a szerepet, amit nekem kellene… Téged bíztak énrám, nem fordítva! Nekem kellett volna megtörnöm Téged, nem fordítva! Nekem kellett volna, hogy több eszem legyen…

Sosem tudtam elképzelni, hogy a logikát és a hideg, számító realitást képesek kiütni az érzelmek. Lehetetlennek tartottam, egészen mostanáig; most sem vagyok hajlandó elfogadni ezt az állapotot, csak létezem benne, és nem vezet út sehová.

Vajon csak a bezártság és a magány, a megalázottság mondatja velem mindezt, vagy tényleg így is van?

Nyugodtnak kellene lennem, hideg fejjel kellene gondolkodnom, de egyszerűen lehetetlennek tűnik folytatni azt az életet, aminek a talajától már egyszer elrugaszkodtam. Nem tudtam, hogy lehet másként is, nem is érdekelt, azonban most, hogy már tudom, még jobban vágyom vissza… Félelmetes ez a kiszolgáltatottság. Beleőrülök.

Börtönben érzem magam. A börtönőröm pedig a gondjaimra bízott fegyenc. Ki hallott már ilyet?

Annyival könnyebb dolgom lenne most, ha elolvastam volna az édesanyámtól kapott pszichológiai és érzelmi témájú könyveket! Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez egyszer hasznos lehet a varázsigék és a mágiatörténeti kódexek mellett. Haszontalannak gondoltam érzelmekről olvasni, és azt hittem, érezni egyszerű, de bonyolultabb és fájdalmasabb, mint az olyan bájital, amihez a saját véred kell adnod a kirobbanó siker érdekében. Jó lenne most egy teáskanál érzelmi szintjén állni…

Elviselhetetlen a közelséged. Nem szólsz, nem érintesz, nem gúnyolsz, nem cselekszel, csak hallgatsz.

Rezzenéstelen arccal fürkészem a pattogó tűzfészket, mintha gyöngyöző forróságuktól remélném a megoldást.

Mi lesz már? Nem győzöm kivárni a szándékod, legszívesebben rád vetném magam, hogy végre történjen valami, de sem erőm, sem pedig merszem nincs hozzá.

Akarom, hogy megérints. Akarom, hogy újra megcsókolj. Ha csókod bére a lényem egy újabb darabkája, már azt se bánom, vedd el, nem kell nélküled.

Fáradt vagyok, felemészt ez a várakozás.

Eddig úgy helyezkedtél, hogy ne láthassalak, de végre megtörik a jég, és lassan beballagsz a látóterembe. Nem nézel rám, csak a kandallót bámulod. Szokatlanul gondterheltnek tűnsz. Meglep, hiszen az arcod soha nem árulkodik semmiféle gyengeséget sejtető érzelemről.

Egyenesen állsz, kihúzod magad, olyannak tűnsz, mint az állománybeli aurorok, csak a „rosszabb fajtából”…

További hosszú percek telnek némaságban, s én kínomban már a szék karfájába vájom a körmeim. Mikor végre, nagy sokára felém fordítod az arcod, különös fény táncol a szemedben. Fagyszürke íriszeid enyhén irizálnak a táncoló tűz fényében. Akarom, hogy megszólalj; sérts meg, beszélj az időjárásról, bármiről, csak szólj hozzám végre, nem bírom elviselni a csendet!

Hirtelen talpra szökkenek, fürgeségemen még magam is meglepődöm. Úgy állok a földre pottyant könyv mellett, mint egy kadét, akit őrségben alváson kapott a felettese.

A levegő bennakad a tüdőmben a feszült várakozástól.

Könnyed, légies léptekkel áthidalod a kettőnk közt húzódó távolságot és megállsz előttem. Az arcod alig pár centiméterre van az enyémtől, lélegzeted lágyan simogatja az orcámat. Pillantásod mélyen kutatva elmerül az enyémben; olyan kapocs ez, hogyha akarnám, se tudnék elszakítani.

Elnyíló ajkaim szomjazzák a tieid. Nagyot nyelek, akadozva veszem a levegőt, megremegek. Égni kezd a fülem hegye, ahogy a szemed tükrében megpillantom magam, de csak azért sem fordulok el. Egyszeriben megváltozik a pillantásod, és szád sarkába cinikus kis mosoly bújik, de újdonsült jó kedved a szemeidet nem érinti; üresek maradnak.

Ellépsz mellettem, megkerülsz, és a vállad súrolja az enyém. Lesajnálóan még utoljára végigmérsz, mielőtt elfoglalnád a szokásos helyed a szalon túlvégében elhelyezkedő kanapén.

Bizonyára felfedezted a titkom; amitől eddig rettegtem, azt most mindennél jobban akarom, és ez így számodra már nem elég érdekes. Nem vagyok többé kihívás, ezért új játékot eszelsz ki, a szabályokat épp most fabrikálod. Tudom, hogy nem fogok csalódni benned, és minden eddiginél jobban kiteszel majd magadért, hogy megtaposhass újra és újra, hogy újra élvezd a társaságom.

Csalódottságot láttam a szemedben, de nem tudom biztosan, hogy magadban csalódtál-e, vagy bennem…

Megsemmisülten huppanok vissza a karosszékbe, észre sem veszem, hogy rugók egész hada intéz elkeseredett támadást a tomporom ellen.

A legkevésbé sem érdekel, ez a fájdalom elhanyagolható, fikarcnyi, semmi ahhoz képest, amit a csalódottság és a megalázottság miatt érzek. Megaláztál azzal, hogy felszínre hoztad belőlem a vágyaim, és megaláztam magam azzal, hogy hagytam, megint úgy keverd a lapokat, ahogyan neked tetszik. Úgy érzem, ennél rosszabb már nem jöhet, pedig Téged ismerve ez csak a bemelegítés. Mesterien tudod adagolni a savat, ami kimarja az ember lényét a testéből.

Úgy terpeszkedsz a kanapén, akár egy feketébe öltözött démon. Szemeid néha meg-megcsillannak a pislákoló fényben, a lángok narancsszíne ördögi vonásokat fest szép metszésű arcodra.

Lomhán lódul arrébb agyam elcsigázott, rozsdás gépezete. Azon tűnődöm, mint már oly sokszor, hogy mi a fenét keresünk mi ezen a helyen.

Én, a mugli származású boszorkány, fogva tartok egy aranyvérű varázslót egy sárvérgyűlölő, ízig-vérig mágusfamília házában. És persze az sem mellékes, hogy akit fogva tartok, az fogva tart engem. Abszurdum!

Béklyóba vertük egymást, bár kétségtelen, hogy minden korábbi képességem és elképzelésem ellenére, most Te vagy az erősebb fél. Hiába vagy Te a fogoly, mégis Te uralkodsz rajtam, nem pedig fordítva. Rémes egy helyzet…

Vajon mi volt a célja Voldemortnak azzal, hogy lehetetlen feladatot bízott Rád? Tudta nagyon jól, tudnia kellett róla, hogy hiába minden leleményesség és óvatosság, hiába minden belső, korrupt kapcsolat, halott a próbálkozás. Tudnia kellett, hogy le fogsz bukni. Értelmetlen az egész.

Feláldozható eszköznek tekint, vagy a bankrablási kísérletet, a merényletet a Rend gringottsi széfje ellen csak figyelemelterelésnek szánta, és valami sokkal nagyobb terv bújik meg a háttérben?

Hát, persze! Figyelemelterelés…

Hetek óta összezárva élünk, még csak meg sem próbáltak kiszabadítani. Eleve ez volt az elképzelésük, hogy „beépülsz” közénk, aztán kémkedsz nekik?

Létezik, hogy a Nagyúr erre utasította volna egy nagyra becsült halálfalója feltörekvőben lévő kicsi fiát?

Miért is ne? Bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy a titulusra, amit megelőlegeztek Neked.

Félelmetes gondolatmenet, de teljesen logikus.

Világos volt, hogy a Rend tagjai nem fognak Téged bántani, de vajon előre megírt forgatókönyv alapján történnek az események, vagy vérbeli színész vagy és improvizálsz? Nem tudom eldönteni, hogy egyenes szándék vezérel-e vagy egyszerűen homokszem került a gépezetbe?

Nyilván nem kaptad parancsba, hogy csábíts el, ha ez kiderülne, egyenlő lenne számodra a halálos ítélettel. A vérárulókat keményen büntetik…

Voldemort nem tudhatta, hogy én leszek az, akit összezárnak Veled, maximum remélhette, hogy így könnyebben kiiktathatsz.

A rendszer belső felbomlasztása túlzottan is kézenfekvő ötletnek tűnik, de akkor sem tudhatta előre, képes leszel-e úgy alakítani a dolgokat, hogy a Nagyúr tervei révbe érjenek…

Ahogy válaszok után kutatok, felüti a fejét egy ádáz, rémisztő feltevés.

Összeesküvés elméletek gyártásában soha nem jeleskedtem, mert mindig mindenre találtam ésszerű magyarázatot, de… Mi van, ha ez az egész előre meg volt rendezve?

Dumbledore meg sem lepődött, mikor elkaptak Téged, és ide hoztak, és a rá oly’ jellemző, megfontolt csendes töprengés is elmaradt a további sorsodat illetően. Fel sem merült benne a kérdés, hogy mihez kezdjen Veled, teljesen természetes volt, hogy rám vár a „házi őrizet” fenntartása irányodba.

Előre meg volt rendezve…

Mintha a régi, egész mágustársadalmat fenyegető újabb háborút áttestálták volna kettőnkre. Ez olyan, mint a ketrecharc; „úgy küzdesz, ahogy nem szégyellsz” alapon, rajtunk áll vagy bukik a csata.

A felismeréstől teljesen lefagyok. Lassan fordítom feléd a fejem, s Te megmozdulsz a sötétségben. Érzed, hogy tudom. Mindent tudok, lelepleztelek, és így sokkal könnyebb a dolgom.

Kell pár perc, mire képes vagyok talpra rántani magam úgy, hogy az új keletű félelemtől ne remegjen a térdem, és a végtagjaim engedelmeskedjenek. Araszolni kezdek a szalon ajtaja felé. Vigyázok minden mozdulatra, mintha attól tartanék, hogy az árnyékon túl várakozó fenevad rám veti magát, és apró darabokra cincál.

Pedig tudd meg, Draco, nem félek Tőled! Már nem!

Újult erővel költözik belém újra az élet, a tények végre elég súlyosak voltak ahhoz, hogy lerántsák a szememről a piszkosszürke hazugságok fátylát. Át kellett lendülnöm a holtponton ahhoz, hogy minden információt együtt lássak, és megleljem a kirakós hiányzó darabját!

Regulus szobája felé veszem az irányt, hogy az ott elszállásolt merengővel megosszam az emlékeim, mielőtt egyetlen aprócska részlet is elsikkadna. Fülelek még egy darabig, hogy követsz-e, de teljes a csend mögöttem. Nincs mitől félnem.

Elrontottam a játékod, letéptem az álarcod, és most újra kell kalibrálnod magad, mielőtt újra a sakktáblára állnál.

*VÉGE*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható