Tizennyolcadik történet: A sárkány ügyvédje

 Amikor Hermione megtudja, hogy a romániai sárkányrezervátum befogta a Gringottsból kiszabadult sárkányt, de a bank koboldjai visszakövetelik, kitör belőle a jogvédő, és kutatni kezdi a sárkány megmentésének lehetőségét.  

(A történet annyiban AU, hogy Fred nem halt meg.)

Kulcsok: Szereplő - Charile Weasley, Helyszín - Grimmauld tér 12., Varázstárgy - Edevis tükre, Fogalom - fény, Titkos kulcs – Sziklaomlá
Kategória: Általános
Korhatár: (12)
Figyelmeztetés: kínzás (csak beszélnek róla)
Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot illeti, én csak játszottam az általa kitalált szereplőkkel, helyszínekkel stb., a történet megírásából anyagi hasznom nem származott.
A kékkel jelölt részek egy levél tartalmát jelzik!

A SÁRKÁNY ÜGYVÉDJE 

– Hát ez valami gyönyörű lett!

Hermione és Ron kedvtelve nézett szét a Grimmauld tér 12. előszobájában. Mintha nem is abban a nyomasztó, piszkos, sötét, időtlen idők óta üresen álló, régi házban járnának, amit egykor Sirius ajánlott fel a Főnix Rendjének főhadiszállás gyanánt: csak úgy ragyogott a tisztaságtól, a vadonatúj tapéta és tiszta szőnyeg pedig hívogatóan barátságossá tette. S amikor Harry igazi házigazda-büszkeséggel beinvitálta barátait és leültek a szalonban, egyik ámulatból a másikba estek. A szélesre tárt ablakokon csak úgy áradt be a májusi délután napsütése – az ódon bútorok szinte sütkéreztek a ragyogó fényben a hosszú, homályban töltött évek után.

Ronnak jött meg először a szava.

– Nem semmi! Ha belegondolok, hogy itt három éve még alig tudtuk kiirtani a doxikat…

Hermione egy célzatos kis oldalba könyökléssel sikeresen belefojtotta a szót.

– Ugye nem Siporral csináltattad ezt az egészet, Harry? – kérdezte szigorúan.

– Kénytelen voltam – vonta meg a vállát a fiú. – Először mestereket akartam hívni a felújításhoz, de teljesen kétségbe esett, és szinte sírva könyörgött nekem, hogy hadd csinálja meg ő. Hogy minden úgy lesz, ahogy én szeretném, csak hagyjam meg neki a munkát. Hát hagytam. Itt minden az ő keze munkája.

– Ahhoz képest az a házsártos fogadóbizottság eltűnt az előszobából – vigyorodott el Ron.

– Mrs. Black portréjára gondolsz? Azt azért nem hagytam. Siriusnak igaza volt, és tényleg Eternifix bűbájjal rögzítették, szóval teljesen ki kellett bontani a falat, hogy leszedhessük…

– És mi lett vele, kidobtad?

– Dehogy dobtam ki! Sipor azért egész biztosan megmérgezett volna… Nem, a többi képpel együtt felköltöztettük Mrs. Black régi szobájába, és lezártuk a szobát. Jó helyen vannak ott.

A megjegyzést hatalmas derültség követte.

– Tényleg, hol van Sipor? – nézett körül Hermione.

– A konyhában, főz. Vagy húsz emberre kell vacsorát készítenie, nyakig van a munkában.

– Jaj, igen, tényleg, ma délután lesz még az az utolsó rendgyűlés. Nyilván csak formaság az egész, a feloszlásról lesz szó, most, hogy Tudjukki végleg eltűnt a képből – dőlt hátra Ron a széles kanapén. – Soha, egy pillanatig sem voltunk a Rend tagjai, nem is tudom, minek kéne ott lennünk.

– Hát azért illene!

– Jaj, ne csináld már! Inkább mennék kviddicsezni – gondolom, Harry is –, és szerintem te is szívesebben olvasnál, meg pátyolgatnád azt a macskának nevezett, vörös szörnyet – próbálta Ron magához húzni, de Hermione kibújt az öleléséből, felugrott, és kifelé indult.

– Hová mész?

– Segítek Sipornak – vágta rá a lány, azzal sértetten lerobogott az emeletről.

Most komolyan, füstölgött magában, ezt miért kellett? Muszáj neki állandóan cseszegetni Csámpást? Mi baja van azzal a szerencsétlen macskával? Nem igaz, hogy még mindig haragszik rá – csak azért, mert évekkel ezelőtt rájött, hogy Makesz valójában kicsoda…

Meg sem állt az alagsori konyháig. Ahogy belökte az ajtót, szinte mellbe vágta a meleg és a pára. A tűzhelyen több nagy kondér és egy rézserpenyő rotyogott, a konyhapulton sorakozó tálakon halmokban álltak a színes sütemények, maga a sovány, vén házimanó pedig éppen egy jókora cseréptál után csukta be a sütő ajtaját.

– Ez is rendben van – hallatszott brekegős motyogása, miközben felkapaszkodott a tűzhely mellé állított székre –, Sipor most megnézi a burgonyát és a mártást – emelte fel a kondér, majd a serpenyő tetejét, s megkeverte a tartalmukat. – Ez is főhet még egy darabig, addig pedig Sipor kiviszi a kamrába a süteményeket… legelőször is gazdám kedvencét, a gyümölcslepényt… – lemászott a székről, két tenyerére vette az egyik jól megrakott tálcát, s eltűnt vele az éléskamra sötétjében. Úgy tűnt, nem vette észre Hermionét, csak mikor újra előtűnt. Egy pillanatra rámeredt véreres, vizenyős szemével – látszott rajta: nem számít rá, hogy bárki is lejön ide –, majd mélyen meghajolt; féltett kincse, Regulus medálja, amit, mint mindig, most is a nyakában viselt, a téglapadlóhoz koccant.

– Sipor miben lehet a kisasszony szolgálatára?

– Csak azt akartam megkérdezni, hogy tudok-e segíteni neked itt valamiben…

– Sipor köszöni szépen, de boldogul – felelte a manó újabb meghajlással kísérve, majd leemelte a következő süteményes tálcát a konyhapultról.

– Egészen biztos? Szívesen segítek, ha tudok – próbálkozott Hermione ismét.

– Sipor boldogul – ismételte szárazon a manó, s a lánynak hátat fordítva a kamra felé indult a hatalmas tállal, ezzel is mintegy azt jelezve: tényleg nem fogad el segítséget senkitől; a konyha az ő felségterülete, a házról gondoskodni az ő tiszte.

Hermione kissé sután álldogált egy darabig, majd kifordult a konyhaajtón. Visszament az előszobába, s rugdosni kezdte a troll-lábból készült, kopott, vén esernyőtartót, ami egy tompa puffanással felborult, s zörögve gurultak szét belőle a szőnyegen az ódivatú, rézkampós ernyők. Ez kicsit kizökkentette Hermionét a duzzogásból; lehajolt, hogy összeszedegesse és visszarakja őket a helyükre.

A bejárati csengő dallamosan megkondult. Hermione az ajtó felé pillantott: nyilván megérkeztek az első rendtagok, gondolta.

Sipor sietett el mellette, magában halkan motyogva, hogy beengedje őket.

– Sipor Harry gazdám nevében köszönti a ház vendégeit – hallatszott be a hangja, fémes koccanással kísérve, ahogy szertartásos meghajlással üdvözölte az érkezetteket –, kérem, fáradjanak be, gazdám az ebédlőben várja önöket.

– Köszönjük – zendült odakint egy kellemes basszus. – Parancsoljon, Minerva, csak ön után.

Kingsley Shacklebolt és McGalagony professzor lépett be az előszobába. A boszorkány megállt egy pillanatra, majd körülnézett, s biccentett egyet Sipor felé. 

 – Igazán nagyon szép. 

A manó ismét meghajolt. A két vendég továbbindult a lépcsőn az emeleti szalon felé – nem vették észre az alagsori lejáratnál, a félhomályban álló Hermionét.

A lány igazított egy utolsót az esernyőkön, majd utánuk indult. De alig tette a lábát az első lépcsőfokra, mikor újra megkondult a csengő. Sipor újra ajtót nyitott, de még el sem kezdhette szertartásos szövegét, mikor két vidám hang fojtotta bele a szót:

– Szervusz, Sipor!

– Jó újra látni téged, öreg cimbora!

Fred és George. Csak ők mernek így beszólogatni ennek a mogorva vénségnek. De talán jót fog tenni neki, és egy kicsit kedvesebb lesz, gondolta Hermione, miközben továbbindult a lépcsőn. A fordulóból még hallotta, ahogy a manó morogva csoszog vissza a konyha felé.

Hirtelen kezek ragadták meg a vállát, s valaki egy rikítóan színes zacskót tartott elé, ami tele volt csillogó, spirálmintás sztaniolba csomagolt, hosszúkás cukorkákkal.

– Kérsz egyet, Hermione? – a két fivér egyforma, szeplős vigyora nem sok jót ígért.

– Nem, köszönöm. Hogy őszinte legyek, nem szeretném se orrvérzéssel, se kanárivá változva tölteni a mai napot.

– Ó, hát te tényleg ennyire fantáziátlannak gondolsz minket? – méltatlankodott színpadiasan fájdalmas arccal Fred. – Orrvérzés? Meg kanárivá változás? Az két kisfiú játéka volt. Nem, Hermione, felnőttünk, ez már sokkal komolyabb annál. Tényleg nem kérsz?

– Nem. Tényleg nem! – tette hozzá nyomatékosan, amikor az ikrek csak azért is az orra alá tartották a zacskót; kihúzta magát közülük, s a fokokat kettesével szedve továbbindult az emelet felé. De a lépcső tetején visszafordult:

– Egyébként mi ez?

– Nocsak, a prefektus kisasszonyt legyőzte a kíváncsisága? – vigyorodott el George; kivett a zacskóból egy szem cukorkát, és a levegőbe fel-feldobálva játszani kezdett vele – míg Fred el nem kapta előle.

– Ez, kérlek szépen, a legújabb fejlesztésünk, a Rugóláb Rágó – vette át a szót a testvérétől. Kibontotta a cukorkát, és felmutatta. Az édesség lila-sárga kettős spirált formázott. Fred egy könnyed mozdulattal szétcsavarta. – Hogyha ezt beveszed – mutatta fel a lila darabot –, olyan rugólábad lesz tőle, hogy akár tizenöt méter magasra is fel tudsz ugrani. A sárga fele pedig, ha megunnád a mókát, megszünteti ennek a hatását.

Hermione felnézett a folyosó mennyezetére, mintha a belmagasságot mérné fel.

– Szerintem ne itt próbáljátok ki – felelte kurtán, azzal hátat fordított az ikreknek, s elindult az ebédlő felé.

Odabent, a hófehér abrosszal leterített, súlyos tölgyfa asztal körül ültek a vendégek; Kingsley és McGalagony halkan beszélgetett, Harryék pedig egy kviddicsmagazin fölé hajoltak – úgy tűnt, éppen a seprűtípusok gyorsulását vetik össze, vagy mit –, s közben az asztalon sorakozó tálcákról süteményt ettek. Mikor Hermione benyitott, s Ron békülési kísérletként tétován rámosolygott, a lányban felébredt a sértettség, s ledobta magát az egyik székre, jó távol mindenkitől, s karját a melle előtt szorosan összefonva az előtte álló karcsú, szépen metszett kristálypoharat kezdte fixírozni.

Fred és George lépett be; szemmel láthatóan nem próbálták ki magukon a Rugólábat, de helyette azonnal megkörnyékezték a Hermionénál sokkal könnyebb prédának tűnő Harryt és Ront – akik még a magazint is félretették, hogy aztán gyerekes lelkesedéssel figyeljék a fojtott hangon megtartott bemutatót. Hermione elhúzta a száját. Fiúk…

Pár perccel később Mr. és Mrs. Weasley lépett be Ginnyvel, majd Bill és Fleur; mindannyian ámulva nézték a csodaszép szobát.

– Ez djönyörhű!

Hermione gondolatban kalapot emelt Sipor előtt, hogy a munkája még ennek a finnyás és mindig mindent kritizáló francia nőnek – aki még csak nem is látta a házat régi, elhanyagolt állapotában – a tetszését is így el tudta nyerni.

Ginny huppant le mellé.
– Baj van?
– Semmi, nem fontos – morogta Hermione.

– Tényleg? Nem úgy nézel ki. De ha nem akarod elmondani, akkor nem muszáj. Inkább egyél sütit – azzal Ginny fogott egy tányért, megpakolta süteménnyel, s a barátnője elé rakta.

– Kösz szépen – de nem nyúlt hozzá.

A csengő közben többször is megszólalt: sorra érkeztek a kisebb-nagyobb társaságok. Az utolsót az orra alatt mérgesen morgó Sipor egészen az asztalig kísérte; a frissen érkezettek egyike ugyanis Mundungus Fletcher volt, akire a házimanó gyűlölettel és gyanakvással tekintett; nem tudta megbocsátani neki, hogy annak idején rájárt az értékekre az őrizetlen házban. Hermione barátaival együtt szemtanúja volt a manó kétségbeesett dührohamának, amikor felfedezte a kárt – alig tudták lecsillapítani.

Most szemet szúrt neki, hogy Mundungus ezúttal ingujjban van, s hogy nincs nála mindig magánál hordott, rozoga kis bőröndje sem – de az is, hogy milyen idegesen keresgéli néha maga mellett; Sipor nyilván kíméletlenül lerakatta vele az előszobában, a köpenyével együtt. Erre azonban nem volt semmi szükség: Mundungus mellett Aberforth Dumbledore ült, akinek szigorú tekintete garantálta, hogy ma este egy kiskanál sem fog eltűnni a házból.

A kocsmáros most McGalagonyhoz fordult.

– Minerva, Hagrid azt üzeni, hogy nem tud itt lenni ma este. Azt mondta, sajnálja, de az egyik thesztrálkanca idő előtt megellett, úgyhogy most nagyon sok a dolga.

A boszorkány csak bólintott, de Harry mozdulata, ahogy felkapta a fejét, feltűnő volt. Hermione tudta, milyen sokat jelent neki a vadőr, és már hónapok óta nem találkozott vele.

– Hagrid nem jön? Charlie nagyon csalódott lesz – jegyezte meg Bill.

– Tényleg, várható egyáltalán ma este a mi házi szörnyvadászunk, vagy még mindig a Gringottsból Ronék jóvoltából megszökött sárkánnyal pajtáskodik?

– Fred! – pirított rá a fiára Mrs. Weasley. – Ezzel ne viccelődj!

– Lehet, hogy nem jön – adta meg a választ az anyja helyett Ginny –, mert mielőtt eljöttünk otthonról, anya óráján a mutatója a „munkahely”-en állt, de tegnap délután még tett egy-két kitérőt a „halálos veszély” felé is.

– Akkor a helyzet jóval súlyosabb, mint ahogy eddig kinézett – Bill hangja szokatlanul komoly volt –, mert ez nem csak egy „egyszerű” sárkánybefogás, ugyanis a gringottsi koboldok nem nézik ezt jó szemmel. Visszakövetelik maguknak.

– Micsoda? Hogyhogy vissza? – Hermione a döbbenettől és a felháborodástól tágra nyílt szemmel meredt rá. – Azok után, amit műveltek vele? Vissza akarják zsuppolni abba a rettenetes üregbe, a föld alá? Azt a szerencsétlen, beteg állatot – amit ráadásul ők tettek azzá?

– Nem eszik olyan forrón a kását, Hermione – szólt közbe békítően Mr. Weasley. – Délután beszéltem a varázslény-felügyelet egyik dolgozójával, és említette, hogy a rezervátum dolgozói sikeresen befogták. Lehet, hogy mostanra már úton is vannak vele Romániába.

Ronnak igaza lett, a rendgyűlés tényleg csak formaság volt, nem is nyúlt hosszúra, de Hermione nem is figyelt oda igazán, mert ezalatt is folyamatosan a sárkány problémáján rágódott. Úgy tűnt, Ginny megpróbál figyelni, de rövidesen elfogyott az ő türelme is.

– Jaj, istenem – suttogta –, csakhogy végre vége van. Csámpás már biztosan szétszedte az egész házat. Mióta elmentetek Ronnal délelőtt, tiszta ideg volt. Merre jártatok egész nap?

– Mi? Tessék? – kérdezett vissza Hermione szórakozottan, szinte oda sem figyelve.          

– Semmi, csak mondom, hogy jó lenne már hazamenni végre, mert Csámpás teljesen megkergült. Kiengedtem az udvarra, hátha eltereli egy kicsit a figyelmét a törpehajkurászás – meg attól is féltem, hogy esetleg ráfanyalodik Arnoldra –, de rájuk se hederített, csak nyávogva járkált fel-alá a kapuban. Amikor tavaly nyáron elmentetek, biztos azt hitte, hogy végképp magára hagyod, és szerintem azóta is folyamatosan ettől retteg.

– Aha…

– Figyelsz te rám egyáltalán? Vagy most, hogy végre találtál valamit, amin nyűglődhetsz, és fejben már rég a könyvtárakat bújod, már válaszra sem méltatsz? Ráadásul képes lennél még a vacsoráról is lemondani?

– Tessék?

Ginny válasz helyett az asztalra mutatott – ami most leheletfinom antik porcelánnal és míves ezüsttel volt terítve, s egy pillanatra rá mintegy varázsütésre megjelentek rajta az ételek is.

– Úgy tűnik, Sipor eltanult néhány dolgot a roxforti manóktól – jegyezte meg Hermione.

– És hogy ne menjen kárba a munkája, legjobb lesz, ha most jegeled a sárkányproblémát, ráér holnapig, és eszel egy jót. Azzal senkinek sem lesz jobb, ha koplalsz, ráadásul jóllakottan könyvtárat bújni is könnyebb – azzal Ginny fogta a merőkanalat, s a barátnője felé nyújtotta.

A házimanó igazán kitett magáért: fejedelmi étkeket varázsolt az asztalra. Ginnynek igaza is lett: a vacsora végére Hermione rosszkedve és a sárkány miatti felháborodása teljesen tovatűnt; mire a desszert után asztalt bontottak, Ron is odaállt elé.

– Hermione – kezdte halkan, zavartan. – Haragszol még rám? Tudod… Csámpás miatt… Nem akartalak megbántani, csak…

– Csak még mindig fújsz rá a miatt a nyomorult patkány miatt – fejezte be helyette Ginny a mondatot. – Tedd már túl magad rajta; nekem több okom lenne utálni, folyton Arnold nyomában sündörög, Pulipintyet egyáltalán nem bántja.

– Persze, mert Csámpás nélkül is van éppen elég baja, hála neked – vágott vissza a bátyja; a következő pillanatban mindhármukból kitörő nevetés szentesítette a békét.

Csöndes, csillagfényes estében indult el a Harryvel és Hermionével kiegészült Weasley család a hoppanálási pontként használt dombtetőről, a sötétségből élesen kirajzolódó Odú felé. Amikor a kapu elé értek, a meggyfa kihajló ágán megmozdult egy puha árnyék, majd leszökkent, s boldogságában hangosan dorombolva tekeregni kezdett Hermione lába körül, aki rögtön fel is kapta az ölébe.

– Semmi baj, kiscicám – gügyögött neki, miközben a vörös macska utálkozó tekintettel méregette hol a gazdáját, hol a lány derekát átölelő Ront –, ne félj, nem hagylak többé magadra. Gyere szépen, bemegyünk, aztán a jó kiscica lefekszik aludni.

Csámpásnál itt szakadt el a cérna, kirántotta magát a gazdája öléből, a földre huppant, s miután vetett rá még egy utolsó, szemrehányó pillantást, bozontos farkát zászló módjára himbálva elindult – csak azért is – a kert vége felé, s eltűnt a csirkeól mögött. Hermione értetlenkedve nézett utána.

Odabent, a kis konyhában sötét volt, így az emelet felé, lefeküdni induló családból senki, még a végtelenül gondos Mrs. Weasley sem vette észre, hogy a családi órán Charlie mutatója a „kórház” feliratra mutat.

***

– Hermione, drágám, egyél lassabban, nem tesz jót a gyomrodnak, ha így habzsolsz.

– Köszönöm, Mrs. Weasley, de még el szeretnék menni…

– A könyvtárba – vágta rá kétfelől kórusban Harry és Ron.

– Igen, a könyvtárba – vágott vissza Hermione. – Szeretnék komolyabban utánajárni a sárkány problémájának.

– És mégis hol? Most nem a Roxfortban vagyunk.

Hermione kezében megállt a villa a tükörtojás fölött. Valóban. A roxforti könyvtár most gyakorlatilag teljesen elérhetetlen, és fogalma nincs róla, hogy hol találhat mágikus közkönyvtárat – már ha van olyan egyáltalán. De kell, hogy legyen. Biztos, hogy van.

– A minisztériumnak például nincs könyvtára?

– Hogyne lenne – felelte a konyhába éppen belépő Mr. Weasley –, de azt a minisztérium alkalmazottainak tartják fenn. Viszont odafent Londonban van nyilvános varázslókönyvtár, a mugli városrészen van a bejárata. Itt van a címe… mindjárt meg is találom – kezdett keresgélni az aktatáskájában, s az egyik zsebből kihúzott egy cetlit. – A címen egy elhagyott üzlethelyiséget találsz, nem kell megijedni, nyiss csak be bátran, kizárólag varázslóknak nyílik ki. Odabent megtalálod a könyvtárat, attól kezdve már tudod, mit kell tenned. A tagsági díj, ha jól emlékszem, egy galleon egy évre.

Csaknem uzsonnaidő volt már, mire Hermione – számtalanszor bevált gyöngyös retiküljében tucatnyi vaskos kötettel és többméternyi teli jegyzetelt pergamennel – hazaérkezett az Odúba.

Ha nyugodt olvasásra, jegyzetelésre s a tervezett védőbeszéd megírására számított, akkor sajnos csalódnia kellett. A tágas nappali – az egyetlen szoba, ahol lett volna elég helye dolgozni – olyan volt, akár egy felbolydult méhkas. Mrs. Weasley éppen egy széken lovaglóülésben, előregörnyedve ülő, félmeztelen alak körül tüsténkedett, s a kezében tartott tégelyből valamilyen kenőccsel kente be a hátát. A sérült arca nem látszott, csak kócos, lángvörös lobonca sejtette, hogy ki lehet. Hermione megriadt. Jó ég, mi történt?

Ginny ebben a pillanatban lépett ki a konyhába, kezében egy nyaláb törölközővel.

– Betegünk van – vigyorgott rá barátnőjére köszönés helyett.

Ennek láttán Hermione egy kicsit megnyugodott. Ha Ginny viccelődik, gondolta, akkor túl nagy baj nem lehet.

– Kicsoda? – kérdezett vissza.

– A mi házi szörnyvadászunk, hogy Fred kifejezésével éljek.

– Charlie? De hát nem úgy volt, hogy Romániába…

– Dehogynem, csak elég csúnyán telibe kapta a sárkány, úgyhogy Románia helyett a Szent Mungóban kötött ki, és kapott pár nap betegszabadságot is, de úgy döntött, hogy azt a kórházi szoba helyett inkább itthon tölti. De örülj neki, legalább lesz egy szakértő, akivel megvitathatod a problémát.

– Kösz. Ron merre van?

– Kimentek kviddicsezni Harryvel meg az ikrekkel a gyümölcsösbe. Mindjárt megyek én is.

Mrs. Weasley lépett a konyhába.

– Előtte vidd el őket a szennyesbe – bökött a Ginny kezében levő, kenőcstől maszatos törölközőkre. – Szervusz, Hermione drágám.

– Csókolom.

– Kijössz te is?

– Nem, kösz. Tudod, hogy nem az erősségem a kviddics, meg most szeretném befejezni a megkezdett munkámat.

– Rendben van, ügyvédnő – nevetett Ginny, és a törölközőkkel elindult az emeletre, Hermione pedig a gyöngyös kis táskával a kezében átment a nappaliba.

Charlie még mindig a széken ült, megégett hátát egy kopott lepedő takarta.

– Szia, Hermione. Régen találkoztunk, örülök, hogy látlak.

– Szia – dobta le a lány a táskáját a kanapéra. Csámpás mintegy a semmiből bukkant elő, s rátelepedett a táskára, hogy a gazdája ne tudjon még egyszer megszökni előle. – Ginny mondta, milyen csúnyán elbánt veled az a sárkány. Hogy van a hátad?

– Túlélem. Habár nem volt éppen egy rutinfeladat befogni. Hiszen te is tudod, a sárkányok alapból nagyon bizalmatlanok az emberrel, de ez… ilyet még a legtapasztaltabb öregek sem láttak. Jó, azt eleve tudtuk, hogy vak, meg hogy a föld alatt tartották, de hogy ennyire fél minden zajtól…

– A fémes zörgéstől fél. Mikor a Gringottsban jártunk, Ampók mondta, hogy fémkolompok zaja mellett kínozták, azért, hogy…

– Kínozták? – vágott közbe Charlie. – Kösz, hogy mondtad. Hogy brutálisan tartották, azt rögtön láttuk; a lábába bele voltak nőve a bilincsek, a fényhiány miatt olyan fakó a bőre, és amiatt is vak, de hogy szándékosan kínozták… Semmiképpen nem kerülhet vissza oda. Jut eszembe, Ginny említette, mibe vágtad a fejszédet. Mit találtál?

Hermione szinte kivirult. Félresöpörte Csámpást, kinyitotta a táskáját, s elkezdte kirámolni belőle a könyveket és a jegyzeteit.

Mikor az ötödik telicédulázott kötetet cibálta ki az apró retikülből, Charlie füttyentett egyet.

– Hűha, te aztán jól felkészültél a témában.

– Igyekeztem összeszedni, amit csak lehet – felelte Hermione –, habár nem igazán találtam túl sok használhatót.

– Nem találtál túl sok használhatót? – ismételte hitetlenkedve Charlie. – Hazaállítasz a fél könyvtárral meg egy kilométer jegyzettel, és azt mondod, nem találtál túl sok használhatót? Na, mindegy, mutasd azt a nem túl sokat, hátha ki tudunk hozni belőle valamit. Most minden segítség elkel.

Az kétségtelen, hogy Hermione igen alapos munkát végzett – gondolta, mikor három órával és vagy ezer végignyálazott oldallal később nagyot sóhajtva temette az arcát a tenyerébe –, de tényleg nem hozta meg az áttörést. Mintha még a jog is a koboldok oldalán állna…

A kócos boszorkány szemében viszont ugyanaz az elszántság fénylett, mint amikor hazaért a könyvekkel; talán csak némi elkeseredés vegyült bele.

– Meg fogjuk találni a megoldást – közölte kereken. – Biztos.

Hermione másnap ugyanúgy a könyvtárban volt, s ugyanúgy rengeteg könyvvel, jegyzettel tért haza, de nem jutottak sokkal előbbre; a gordiuszi csomót harmadnap, reggeli közben egy kimerült, megviselt bagoly hozta levél vágta el: a madár mögött szemlátomást hosszú út volt. Egyenesen Charlie elé szállt le az asztalra, de mire az leoldozta volna a lábáról a levelet, egyszerűen eldőlt a fáradtságtól: éppen csak nem borította fel a tejes kancsót.

Charlie átrakta a baglyot a kandalló mellett álló, üres székre, majd felbontotta a levelet.

– Mintha csak Errolt látnám – jegyezte meg Ginny az asztal túlsó végéről.

– Errol nem bírná ki az utat Romániából idáig – legyintett Charlie. – Ez onnan jött, egyik kollégám küldte. Megkértem, írjon a sárkányról, míg itthon vagyok.

Hermione feszülten figyelt.

– Tegnap este küldte, tehát kb. egynapi tapasztalatait írja le. Igazunk volt, figyelj csak: „Annál a sötét, nagyon mély barlangnál engedtük szabadon, és csak messziről figyeltük, hogy mit csinál. Azt hittük, kint marad és kihasználja, hogy végre napozhat, de nem: szinte pánikszerűen menekült be a barlangba. Úgy tűnt, fél a fénytől; mintha tojáskora óta akkor látott volna először fényt, amikor kiszabadult a Gringottsból.”

Hermione úgy kapta fel a fejét erre a mondatra, hogy szinte a nyaka is belereccsent.

– Tessék? Mondd még egyszer az utolsó mondatot!

 „Úgy tűnt, fél a fénytől; mintha tojáskora óta akkor látott volna először fényt.”

– Tojáskora óta… – ismételte Hermione. – Ez az! Lehet, hogy már ott lent keltették ki! Tojásként lehetett a legegyszerűbb bejuttatni, de a sárkánytojás-birtoklás illegális…

A gondolat egészen feltüzelte: felpattant, átrohant a nappaliba, ahol még mindig ott hevertek az előző napi jegyzetei, s lázasan írni kezdett.

Charlie tovább olvasta a levelet.

– Jóságos Merlin!

– Mi történt?

 „…bekövetkezett a katasztrófa. Pár órával később egy kisebb földrengés rázta meg a környéket, ami sziklaomlást idézett elő: beomlott a sárkány barlangja is. De ahelyett, hogy kifelé menekült volna – nyilván a fénytől való félelme miatt –, egyre beljebb húzódott. Az omladék maga alá temette, és elpusztult.”

Hermione, aki ezt már az ajtóban hallgatta, elsápadt.

– Jaj, ne…

Hirtelen úgy érezte, hogy minden hiába volt; mázsás súlyként szakadt rá a csalódás. Átvágott a konyhán, felrántotta az ajtót, kirohant, s a kert végi kis fészerig meg sem állt. A kiselejtezett, ócska holmik között körülnézett, s meglátott egy régi tükröt a falnak támasztva. Belenézett. Először csak egy kócos, most csalódástól égő tekintetű lány nézett vissza rá, de egy pillanattal később változni látta a képet: mintha abba a régi varázstükörbe pillantott volna bele, amiről egyszer Harry mesélt, Edevis tükrébe, és azt látta volna, ami a szíve legmélyebb vágya. Egy komoly, kissé idősebb nő állt előtte, sötétkék talárban, amilyet a Wizengamot tagjai viselnek. Lassan megértette, hogy mit jelent ez a kép. Azt, hogy ez a dolga az életben: ő lesz az, aki kiáll azok mellett, akik mellett senki más. Mint a házimanók. Vagy ez a sárkány, akit nem sikerült megmenteni. De a földön annyi segítségre szoruló, magára hagyott ember – és varázslény – él, hogy ha örökké él, akkor sem segíthet mindnek. De amennyinek lehet, annyinak mind fog.

*VÉGE*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható