Tizenötödik történet: A hajnali nap sugara

A történet a nagy, roxforti csata után körülbelül két héttel játszódik. Voldemort meghalt, ám hű halálfalói még mindig embereket gyilkolnak, félelmet keltenek. Harry külföldön próbál a nyomukra bukkanni, Ron pedig elvesztett testvérét gyászolja, így Hermionera marad a feladat, hogy utána járjon egy támadásnak, amikor összefut a régi DS csapat egy tagjával.



Korhatár: 12
Kategória: Kaland
Kulcsok: Neville Longbottom, Mágiaügyi Minisztérium, Nefeledd gömb, Rózsaszín, Legénybúcsú
Jogok: Minden jog J.K.R. tulajdonát képzi!

A HAJNALI NAP SUGARA

A HAJNALI NAP SUGARA

Szorosan Ron mellett álltam. Az eső zaja szinte minden más hangot elnyomott, a talaj csúszóssá vált a sok sártól. A villámok vakítóan fénylettek a lábnyomok hagyta pocsolyák tükrében. A pára elmosta az emberek körvonalát, így azok gyászba borult, fekete szellemekhez hasonlítottak. Göndör tincseimet ostorként cibálta a szélvihar, de ez egy cseppet sem zavart. A héten minden nap megtettük az utat ketten vagy a Weasley házaspárral és gyermekeikkel ehhez a sírig, a fehér márványt teljesen eltakarták a hervadozó virágok szirmai. Némelyiket messzire sodorták a viharos éjszakák széllökései, de sosem múlt el úgy nap, hogy ne cserélte volna le valaki a megtépázott csokrokat. A valaha életerős, viaszos lepellevelek most barnán és fonnyadtan hevertek. Egyikünk sem szólalt meg. A könnycseppek a fekete ruha és az eső takarásában rejtve csorogtak le az arcunkon, ám egyetlen lélekdarab sem enyhíthetett a szív fájdalmán. Sokak szerint a gyászolók nem a halottat siratják, hanem önmagukat. Önmagukat, amiért nem beszélhetnek többé az elvesztett személlyel. Mardossa őket a bűntudat egy-egy ideges, goromba szóért, amit egész hátralevő életükben cipelniük kell. Hiába voltam mindig Ron mellett, nem tehettem semmit, amivel enyhíteni tudtam volna fájdalmán. A családnak együtt kellett feldolgoznia Fred elvesztését, sokszor kívülállónak éreztem magam. Ezért persze egyikkőjüket sem hibáztattam. Ahogy az eső lassan teljesen átáztatta a ruhámat, gyökeret vert a fejemben egy gondolat.

– Holnap haza utazom – törtem meg a csendet most először. Arra számítottam, hogy hangom idegenül fog hatni a temető csöndjében, de az égzengés tompított rajta. Ron nem válaszolt, az utóbbi napokban alig szólalt meg, mintha bátyjával együtt a jókedvét is koporsóba zárták volna. Kezemet óvatosan a fiú tenyerébe csúsztattam, majd gyengéden megszorítottam. Próbáltam szavak nélkül üzenni neki: Rám mindig számíthatsz.

*

Reggel sötét karikákkal a szemem alatt ébredtem. Félelmetes álmok gyötörtek, sokáig nem hagytak megnyugodni. Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntöttem, ideje egy kicsit kimozdulnom. Nekem is fájt Fred halála, de közel sem annyira, mint a szülőknek és a testvéreknek. Kivonszoltam a bőröndöm az Odú előtti kis rétre, búcsút intettem, majd dehoppanáltam. A Nap még csak akkor festette halvány rózsaszínre az eget. Azt hiszem, sosem fogom tudni megszokni a gyomorforgató érzést, ami ilyenkor tör rám. Körülöttem a világ elmosódott, színes csíkokká olvadt, ezért behunytam a szemem. Amikor cipőm újra szilárd talajnak ütközött, felsóhajtottam, hagytam, hogy a tüdőmet megtöltse a friss, kora reggeli levegő. A tegnapi esőnek nyoma sem maradt mára, fülemet betöltötte a madarak csicsergése. Még nem volt kedvem haza menni, a szüleimnek pedig nem is vártak haza. Tom, a Foltozott Üst kocsmárosa barátságosan intett felém, amikor beléptem a helyiségbe. A kocsmában jóleső meleg fogadott, a kandallóban vidáman táncolt a tűz. A vendéglő majdhogynem zsúfolásig megtelt, de az egyik sarokban találtam egy szabad asztalt. A szék lába nyikorgott a fa padlón, ahogy kihúztam. A levegőt betöltötte a fűszerek bódító illata. Az asztalra könyököltem, tekintetemet lustán végigjártattam a helyiségen. A fogadóban néhány különösebb alakon kívül nem találtam semmi szokatlant. Nem volt túl sok kedvem beszédbe elegyedni a többi vendéggel, ezért tekintetemet lesütve az asztallapot fixíroztam. Szerencsére hamarosan már a jóllakottak szemlélődő nyugalmával folytathattam a semmittevést. Jól esett a környezetváltozás. Ismeretlen, mégis vidám embereket látni. Az utóbbi évek komorsága mintha egy csapásra eltűnt volna. A kicsiny szobákhoz lépcső vezetett fel az emeletre. A felső szinten  még inkább émelyítő volt a füst szaga, szinte fullasztó. Beleivódott a fába, a bútorokba, az ágyneműbe: minden magában őrizte, akár csak egy rég eltávozott rokon emlékét. A fülledt melegtől izzadságcsepp csordult végig a homlokomon, kézfejemmel gyorsan letöröltem. Megkerestem a tizenegyes számú szobát; a fém kilincs aránytalanul aprónak tűnt a vastag fa ajtón. A szobába belépve pontosan az a látvány fogadott, amire számítottam. Lustán elnyúltam az ágyon, és a plafonon végigfutó erezetet figyeltem. A kacskaringós minták mindegyike ábrázolt valamit. Üzeneteket mutattak az itt megszálló utasoknak. Hagytam, hogy beszéljen hozzám a ház. Beázás: egy–egy esős hét. Ütésnyom: hangoskodó lakótárs. Pókháló a sarokban: a takarítónő felületes munkája. Talán sietett valahová, talán várta valaki. Vetettem egy oldalpillantást a sarokban álló bőröndre. Úgy döntöttem, sétálok egyet az Abszol úton. A varázslók és boszorkányok tömege szédületes sebességgel ölelt körül; fülem megtelt kiáltásaikkal, hangos nevetésükkel. Cipőm kopogását az éjsötét macskaköveken elnyelte a zsivaj. Hirtelen egy kemény test ütődött a hátamnak, amitől kibillentem az egyensúlyomból, és egy bolt kirakatának tántorodtam. A Mágikus Menazséria üvegén keresztül is hallottam néhány bagoly sértődött huhogását.

– Hermione! – kiáltotta a fiú, akinek életében már oly' sokszor gáncsot vetett a véletlen. Sötét haja kócosan lógott a szemébe, pufók arca kipirult az örömtől. Tőle szokatlan magabiztosság áradt belőle, az iménti figyelmetlenség ellenére is.

– Szia, Neville. Örülök, hogy találkozunk, hogy vagy? – kérdeztem. Túl sokféle érzés kavargott bennem, képtelen voltam szavakba önteni azokat. Csupán két hete volt, hogy Voldemort megostromolta a kastélyt, mégis hónapoknak tűnt az azóta eltelt idő. Úgy tűnt, Neville sem tud mit mondani, szája még mindig széles vigyorra görbült.

– Furcsa, hogy idén ősszel már nem megyünk vissza a Roxfortba. Harry is itt van?

– Nem, elutazott a Minisztérium megbízásából, de nem mondta, hová. Azt hiszem, az auror képzés miatt. A rengeteg kaland után, amit átélt, már nem sokat kell tanulnia – nevettem, pedig egyáltalán nem találtam mulatságosnak.

– Én is gondolkodom ezen a pályán – motyogta a fiú. – Végül is… a DS edzéseken Harry sok mindent megtanított nekünk. A kígyót is sikerült megölnöm… Hasznos lehetnék.

– De Neville, nélküled a roxforti ellenállás fele ennyire sem sikerült volna! Igenis „hasznos vagy” – ahogy te fogalmaztál. A szüleid büszkék lennének rád – mosolyogtam rá. Kicsit elfordítottam a fejem, de még láttam, ahogy a fiú arca a rózsaszín egy erőteljesebb árnyalatára színeződik.

– Tudod maradtak még halálfalók, akik hűen várják a Nagyúr újbóli felemelkedését. Úgy hiszik, ha egyszer sikerült visszatérnie a halálból, akkor még egyszer meg tudja tenni. Nekik Voldemort nem beszélt az elrejtett horcruxokról.

– A nyomukba akarsz eredni? – hüledeztem. Az elsőéves, megszeppent Neville most tátott szájjal meredne önmagára. Alig ismertem rá.

– Már rájuk is bukkantam. Nagyi ismerősének volt a legénybúcsúja a hétvégén. Éjfél körül tucatnyi, álarcos halálfaló jelent meg. Nem öltek meg senkit, de az egyik tanú súlyosan megsebesült. Gondolom, Harryt is egy hasonló eset miatt hívták. A muglik még mindig nem lélegezhetnek fel, a számukra rejtélyes balesetek folytatódnak, nem hallottad?

– Egészen mostanáig nem. Nem nagyon mozdultam el Ron mellől, de azt hiszem, most jobb neki, ha a családjával van.

– Sajnálom, ami Freddel történt. – Némán bólintottam, nem jöttek szavak a számra. A gyász mindannyiunk lelkében ott tanyázott. Gyorsan témát váltottam.

– És van valami ötleted, hogy miképpen fogod elkapni ezeket a bujkáló  halálfalókat?

– Arra gondoltam, beszélek Kingsleyvel, aztán pedig elmegyek a legénybúcsú helyszínére. Hátha találok valamit. Hermione, te nem akarsz velem jönni? – kérdezte. Szeme felcsillant a gondolatra, hogy nem egyedül kell neki vágnia a kalandnak. Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt bele egyeztem volna.

*

Két órával később már egy kopott telefonfülke ajtaján próbáltuk bepréselődni. A graffitikkel telefirkált üveg csúf látványt nyújtott. Harry mesélte, hogyan jutottak be Ron apjával a Minisztériumba a fegyelmi tárgyalásának reggelén. Mielőtt tárcsáztam volna a számot, Neville-hez fordultam.

– Figyelj! Még mindig nem hiszem, hogy minden egyeztetés nélkül csak így besétálhatunk a hivatalba, hogy beszéljünk a Mágiaügyi Miniszterrel. Szerintem csak akkor jöjjünk el, ha már jutottunk valamire. – A racionalitás mellett azonban még egy nyomós ok húzódott az érvem mögött. Még frissen élt az emlékezetemben legutóbbi kalandunk a Minisztériumban, és hiába tudtam, hogy Voldemort végleg meghalt, a hely ettől még szorongásra késztetett.

– Hidd el, Hermione. Kingsley biztosan fogad minket, hiszen régóta ismerjük már. Nem jöttünk volna el, ha nem lenne fontos az ügy – húzta mosolyra a száját a fiú. Megvontam a vállam, közben pedig új indokokat sorakoztattam fel magamban. A telefonfülke mellett elhaladó muglik közül néhányan megbámultak bennünket, voltak, akik vissza is fordultak, hogy még jobban szemügyre vehessenek. Megragadtam Neville karját, és egy kevésbé forgalmas kis utcába vonszoltam.

– Kérlek szépen! Az sem biztos, hogy találunk valamit, ami alapján elindulhatunk. Egyelőre csak próbáljuk meg, jó? – esdekeltem. Vonakodó, ámde beleegyező bólintására hullámokban öntött el a megkönnyebbülés. Mivel Neville ismerte a legénybúcsú helyszínét, biztonságosabbnak ítéltem, ha én a kezébe kapaszkodom, és ő hoppanál.

Egy nagy emeletes házat pillantottam meg, a szürke vakolat több tenyérnyi foltokban hiányzott, a fal tövében megannyi törött üveg pihent.

– Ez az? – kérdeztem. Túlságosan elhagyatottnak éreztem az épültet, mintha már régóta nem lakna itt senki sem. Neville bólintott, majd a kapucsengőhöz lépett. Az nem működött, de elrebegett egy alhohomorát, mire az ajtó egy hangos nyikorgással kitárult. A lépcsőház padlóját még több törmelék borította, az ajtók félig kiszakítva, félig összetörve lógtak a zsanéron. A hiányzó ablaküveg miatt a huzat nyomán kísérteties zajok szűrődtek le az emeletekről. Talpam alatt csikorogtak az apró kavicsok, orromba a por irritáló szaga kúszott be. Felemelt pálcával araszoltunk előre, egyre beljebb a romok közé. Minden szobába bekukkantottunk, szinte semmi sem maradt épen. Mintha egy hatalmas robbanó átok pusztított volna. Hirtelen Neville megragadta a karomat, és a földre taszított. Egy hatalmas test csapódott neki a szemközti falnak, pontosan oda, ahol egy másodperccel ezelőtt még a fejünk volt. Csak akkor vettem észre, hogy sikítok, amikor a torkom fájdalmasan kaparni kezdett, és a tüdőm égett a levegő hiányától. Tudtam, hogy egyetlen elvesztegetett pillanat is az életembe kerülhet, ám amikor megpillantottam az éjsötét szemeket, úgy éreztem, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rám. Tagjaimon végigkúszott a jéghideg dermedtség érzete, mellettem Neville zihálva kapkodta a levegőt. Az alak görnyedt testtartása ellenére is jóval fölém magasodott, csontjai már–már átszúrták hófehér, látszatra papírvékony bőrét. Azonnal felismertem a teremtményt, elmémben ezernyi kép és mondatfoszlány keringett különös rendszerben követve egymást.

 – Neville… Nincs nálad véletlenül egy olyan vér ízű nyalóka a Mézesfalásból? – kérdeztem, miközben lassan hátra felé araszoltam. Hangom cincogásra emlékeztetett, fogalmam sem volt, mi a teendő, ha az ember egy romos ház földszintjén pont egy vámpírba botlik bele.

*

Egy jól irányzott mozdulattal hátráltató átkot küldtem a vérszívó felé, de mintha meg sem érezte volna. Neville pálcájából is vörös fénynyalábok röppentek ki, ám hiába találtak célt, a vámpír ezeket sem érezte meg. A vérszívó penge vékony szája groteszk mosolyra húzódott, így láthatóvá váltak tűhegyes szemfogai. Tekintete úgy hatott, mintha a végtelen semmibe bámultam volna, amiben csak az ösztönös vérszomj kegyetlen párája találhatna otthont. Egymás után szórtam a különféle ártásokat a vámpírra, de az mintha meg sem érezte volna. Egyre lendületesebben, feltartóztathatatlanul közeledett felénk, kénytelenek voltunk a kőlépcső irányába hátrálni. A vérszívó halk, sóvár kacajt hallatott, amikor a sarkam az egyik márvány foknak ütődött. Neville egy széttöredezett asztalt repített az útjába, de a lény úgy ugrotta át, mintha csak egy gyufaszál lett volna.

– Hermione! – kiáltotta Neville. – Mit írt Lockhart, hogyan kell elbánni egy vámpírral?

– Lockhart? Ő egy szélhámos, a könyveiből egy szó sem igaz.

– Lehet, hogy nem találkozott egyetlen vámpírral sem, de valakitől elvette az emlékeit, nem? Te még arra is emlékeztél, hogy mi a kedvenc színe. Csak eszedbe jut valami! –… a lila. GilderoyLockhart kedvenc színe a lila volt. Bőröm felforrósodott, ahogy arcomat elöntötte a pír. Hogy lehettem ennyire vak? Hogyan rajonghattam egy ilyen gerinctelen alakért? Ám Neville nógatására felrémlettek a régi tankönyv hófehér, makulátlan lapjai. A háromszáz-kilencvennegyedik oldalon pedig egy dőlt betűkkel szedett varázsige. Az elméletét, ahogyan akkoriban mindennek, megtanultam, de még sosem volt alkalmam azt kipróbálni. Homlokomon mély ráncok keletkeztek a nagy koncentrálás közepette, bal kezemmel kisöpörtem egy göndör fürtöt a szemem elől, ami idegesítően csiklandozta a nyakamat. Nem engedhettem, hogy bármi elterelje a figyelmemet. A halványsárga fénycsóvát húzó átok keményen csapódott a vámpír testének, aki fájdalmasan felüvöltött, majd a földre rogyott. Bőre felhólyagosodott, csúnya sebek kezdtek előtűnni rajta. Nem hittem, hogy meghalt volna, de egy jó darabig ártalmatlanná tehettem. Megvártam, amíg a légzésem ismét egyenletessé nem vált, majd Neville nyomában elindultam fölfelé az emeletre. Ahogy az alsó szinten, itt is fel volt forgatva az összes szoba. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjünk neki a keresésnek, azt sem igazán tudtam, mit keresünk. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor horcruxokra vadásztunk.

Módszeresen, szobáról–szobára haladva vizsgáltuk át a szétroncsolódott bútorokat, az eldobált papírgalacsinokat, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Már majdnem kiléptem volna az ajtón, hogy még feljebb induljak, amikor hirtelen zajt hallottam magam mögül. Ösztönösen a pálcámhoz kaptam, izmaim görcsbe rándultak. Óvatosan Neville mellé araszoltam, és megmutattam neki az irányt, amerre a zörej forrását véltem. A hang megismétlődött. Egyszer, majd még egyszer. Mintha egy apró test ütődött volna valami kemény tárgynak.

– Biztosan egy mumus – találgatott Neville, miközben közelebb mentünk. Én nem szóltam semmit, szememet nem vettem le a szekrényről, ami ide-oda billegett az ütésektől. Neville keze a kicsiny, kerek kilincshez közeledett, amikor az ajtó váratlanul kivágódott, és egy apró lény esett ki belőle. Hatalmas szeme könnyben úszott, denevérfüle az arcát csapkodta, ahogy vadul rázta a fejét.

– Reennek azt mondták, bújjon el! Reen elbújt, de most megtalálták! – visította a manó. Mielőtt azonban kárt tehetett volna magában, gyorsan megragadtam a karjait. Most vettem csak észre, hogy a testén csúnya, kék foltok éktelenkednek. Azonnal szánalom ébredt bennem.

– Mondd csak, Reen – guggoltam le mellé – ki bántott? Elmeséled nekünk? Ígérem, segítünk majd neked.

– El kell rejtőzni, el kell bújni – ismételgette. Elég nehéz volt szót érteni ezekkel a lényekkel, ha azt hitték, megszegték gazdájuk parancsát.

– Értem… Sikerült is elrejtőznöd, igaz Neville? – néztem segélykérően a fiúra. Ő szaporán bólogatni kezdett, és közelebb jött.

– Nagyon remekül csináltad, alig találtunk meg! De a veszély már elmúlt. Nincs mitől tartanod.

– Kik elől másztál be a szekrénybe Reen? – kérdeztem pedig mind ketten sejtettük a választ.

– Csuklyás alakok támadtak a gazdámra az éjszaka – szipogta a manó. – Reen megpróbált segíteni, de a gazda a kezébe adta ezt – mutatta fel ökölbe zárt kezét –, és megparancsolta, hogy rejtőzzön el valahol, és ne is jöjjön elő, amíg biztos nem lesz abban, hogy elmentek a h… halálfalók! – Az utolsó szót már csak suttogta, majd védekezőn maga köré fonta a karjait, mintha attól félne, hogy a puszta szóval meg tudná idézni a sötét varázslókat.  – Reen zajt hallott lentről, ezért nem mert előjönni…

– Nincsen semmi baj – csitítgattam. – Kérlek, mutasd meg, ami a kezedben van. Hátha segít megtalálni a gazdádat.

Beletelt néhány percbe, amíg sikerült rávennem a házimanót, hogy engedje el a kezében tartott tárgyat. Egy összegyűrt, megsárgult pergamen darab volt. Izgatottan simítottam ki a papírt, szívem a torkomban dobogott. De aztán azonnal csalódnom kellett, hiszen a papírdarab teljesen üres volt. Lehangoltan nyújtottam vissza a papírt Reennek, nem értettem, miért volt olyan fontos odaadni ezt a manónak. Neville elgondolkodva dobált egy apró, labdaszerű valamit, amiben fehér füst gomolygott. Elmosolyodtam, hiszen élénken emlékeztem arra a napra, mikor Neville megkapta a Nefeledd gömbjét. Draco Malfoy szinte azonnal elvette tőle. Nem is gondoltam volna, hogy a fiú azóta is őrizgeti ezt az ajándékot. Most azon kivételes alkalmak egyike lehetett, amikor éppen nem felejtett el semmit.

– Megnézhetem egy kicsit? – kérdeztem tőle, mire vigyorogva felém hajította. Éppen hogy csak sikerült elkapnom, de amint hozzáértem, a fehér füst, élénkvörösre színeződött. Összeráncoltam a szemöldökömet. Mi értelme van egyáltalán ennek a gömbnek, ha nem emlékeztet semmi konkrétra? Eltűnődve forgattam a labdát, a vörös füst árnyéka ott kígyózott a szemközti falon.

– Reen… – kezdtem szelíden. – Ideadnád még egyszer azt a papírt? – Kerestem egy éles kődarabot, majd óvatosan megvágtam vele az ujjamat: az apró vércsepp a pergamenre hullott. Egy pillanatig nem történt semmi, majd mintha vörös, dőlt betűk kezdtek előtűnni. Vérmágia. Hasonló ahhoz, amilyennel Voldemort lezárta a barlang bejáratát. Csupán négy szó állt a papíron.

Három nap múlva Albániában.

R.

– Ez az, Neville! Megvan a nyom, amiért jöttünk – kiáltottam, és meglobogtattam a fejem fölött a papírt. A fiú arcán önnön boldogságomat láttam tükröződni.

*

Kingsley irodájának kanapéja nem volt elég nagy hármunknak, Reen könyöke kényelmetlenül nyomódott az oldalamnak. A kék huzat egy kicsit meggyűrődött, ahogy próbáltunk helyet szorítani egymásnak, amíg a miniszterre vártunk.

– Hermione, Neville – lépett be az ajtón. Arca beesett és sápadt volt, szeme alatt jókora, sötét karikák éktelenkedtek, szája azonban barátságos mosolyra görbült.

– Nincsen sok időm, ezért kérlek titeket, fogjátok olyan rövidre a mondandótokat, amennyire csak lehet.

– Kingsley, ráakadtunk egy bujkáló halálfaló csoport nyomára – nyújtotta át a pergament Neville. A férfi mosolya azon nyomban lepattogzott, szeme összeszűkült.

– Ezt meg hol találtátok? – kérdezte komoran.

– A nagymamám lakásától nem messze. Legénybúcsút tartottak, amikor a halálfalók rájuk törtek. Nem találtunk senki mást, csak ezt a házimanót, Reent.

– Attól tartok azért, mert más nem élte túl azt az estét – mondta Kingsley szomorúan, mire a manó felüvöltött fájdalmában.  – Tegnap este érkezett a hír, hogy megtalálták a vendégek holttestét. Valószínűleg ezt a levelet keresték. Tudjátok, hogy mi ez?

– Csak sejtjük, de arra nem jöttünk rá, pontosan hogyan működik.

– A halálfalóknak túl kockázatos lenne baglyokkal üzengetni a jelenlegi helyzetben, ezért kitaláltak a hírközlésre egy egyéni módszert. Minden halálfalónak van egy ilyen pergamenje, de a papíron csak a legutolsó üzenet látszik, ezért ha egyszer rábukkanunk valamelyikre, általában az túl zavaros ahhoz, hogy bármilyen információt ki tudjunk hámozni belőle. Kevés a háttér–információnk. Kivéve ennél. Gondolom, ezért is volt olyan fontos, hogy visszaszerezzék a pergament – magyarázta Kingsley. Fél kézzel gépiesen simogattam Reen hátát, de gondolataim már máshol jártak. Harryt ezek után biztosan Albániába küldik, Ronnal együtt. Talán Neville is velük tart majd, de amint a fiúra pillantottam, mintha futólag láttam volna megcsillanni a szemében a felismerés szikráját. Ránk nem ott volt szükség. Olyanokon akartam segíteni, akikre más nem figyelt. Akiknek én voltam az egyetlen reménye, az egyetlen, aki segítő kezet nyújthatott feléjük. Muszáj volt megpróbálnom. Tudtam, hogy nehéz lesz, de minden erőmmel küzdeni fogok.

Megszorítottam Reen kezét, majd a fülébe súgtam: Számíthatsz rám.

*Vége*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot!A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható